Hírek

Talán még soha nem találkoztunk a Játszószínházban kortárs mesével. Hogyhogy Tóth Gyula Gábor művére esett a választás?

Láposi Terka: Van egy nagyon kedves irodalmár kolléganőm az egyetemen, Bujdosóné Papp Andrea, aki rajongással kezdett arról beszélni, hogy rábukkant egy interaktív mesekönyvre, és szeretné, ha belenéznék. Arra kíváncsi, hogy én milyennek vélem, hiszen pazar, hogy az egyes mesék kérdéssel zárulnak. A Nagy Norbert illusztrálta könyv valóban csodajó. Azonnal beleszerettem a Befejezetlen mese sárkányába. A könyv egyik oldalán a sárkány testének egyik fele kifestett, a másikon a törzs fekete-fehér kontúrral folytatott, rám bízzák az alkotók, hogy folytatom-e. Az illusztráció éppen annyira serkent az interaktivitásra, mint maga a szöveg, hiszen a sárkány mellett az olvasható, hogy „Ez egy befejezetlen mese. Te hogyan fejeznéd be?” Ez a mesekönyv arra sarkall, hogy lépjek be, mint alkotó a történetekbe, a rajzokba, sőt, diskurzus is kialakulhat köztünk, hiszen reflektálások sorát várja tőlem, a mesekönyvet olvasótól. A történetek egyes fogalmai elvontak, erős filozófiai gondolatokkal árnyaltak, és mégis olyan könnyed és gördülékeny az egész történetszálvezetés, hogy azonnal beleszeretettem Tóth Gyula Gábor írásaiba. Mindenre nyitott történetszálak, mélységeket, világokat megjárt szürreális képzeletutazás bontakozik benne, végtelen humorral, fesztelenséggel, képzettársításokkal. Hamar feltettem magamnak a kérdést: mi lenne, ha megmerítkeznék benne?

Mesélsz a történetről egy kicsit? Miről szól a mese, és miről szól neked?

L.T.: Felnőttként ebben a jelenben tömérdek kérdésem van önmagam felé. Izgat a felelősség mások iránt, a kapcsolattartás és ezek mélysége, az élet védelme, az, hogy minek van ma hosszabb távon érvénye. Tengernyi kétely foglalkoztat. Művészetpedagógusként érvényes eszközöket keresek a gyermekkorát élő ember megismeréséhez és ahhoz, hogy a világfelfedező útjára őt el tudjam kísérni. A közös utunk pedig legyen felszabadult, játékos, őszinte, nyugalommal átitatott, és legyen az egymásra figyelés természetes. Azt szerettem meg ebben a mesében, hogy úgy fűzi a lehetőségeket folyamattá, hogy kalandozni, lubickolni lehet benne. Nincs határ, nincs keret, nincs lezárás, hanem mozaikosan szerkesztett történetszálak, amelyekben egy apa a fiával együtt játszik, és közben világokat idéznek meg, azaz találnak ki. Tóth Gyula meséi ránk, alkotókra bízta az idő, a terek megkonstruálását, a történetelemek által felrajzolható dramaturgiai ívet. De, ha nem találjuk meg a történet végét, az sem gond, mert a csapongás is hozzá tartozik a gyermek játékának szabadságához. Tehát a fesztelenségnek egy nagyon érdekes példája Tóth Gyula írása.

Pont a szöveghez kapcsolódik a következő kérdés, miben más egy kortárs szöveggel dolgozni, mint egy népmesével, milyen kihívást jelent ez?

L.T: Szeretek megmerítkezni a szövegekben, legyen az kortárs- vagy népmese. Ebben a kortárs mesefüzérben már az első két történet egymásnak a szöges ellentétei, hiszen a semmiről és a mindenről polemizál. A semmiben semmi van, amíg a mindenben minden. Hm! A minden az maga a világ, a teljesség. Sokféle asszociáció bontható ki bármelyik történetelemhez. Ez a határtalanság az, ami vonz, ami örömteli és felszabadultságot okoz nekem. A Tóth Gyula által írt szöveg megengedi, hogy játsszak vele, hogy kiegészítsem. Mivel mind a tizennégy történet kérdéssel zárul, arra motivál, hogy még gondolkodjak, elmélyüljek, vagy egyszerűen csak becsukjam a könyvet, és azt mondjam: á, ne már! 

Minden előadásban kulcsfontosságú a játszók személyisége, a gyermekközönség pedig kifejezetten érzékeny a szereplő mögötti színész valódi lényére. A történet egy apa-fiú kapcsolatot mutat be. Mesélsz erről?

L.T.: Két erős karakter az apa és fia. Mózes Zoltán és Vadászi Tamara alakítják a főszerepeket. Több szempontból is izgalmas művészek ők. Tamara táncművész, aki érzékeny és finom gesztusnyelvvel, mozdulatelemekkel, bravúros könnyedséggel jeleníti meg Bandit, az öt éves gyermeket. Teljes lényével belesimul a kisfiú képzeletével színezett világba. Bandi végtelen bizalommal van az apja felé, de tud hisztizni, durcáskodni, megsértődni is, ugyanakkor tud vele dinamikus maradni, sőt, fölé is tud emelkedni, hisz az ő fantáziája valóban határtalan. Tamara óriási színészi erővel és koncentráltsággal partnere Mózinak (Mózes Zoltán), aki mindenki álom apukáját formálja meg. Milyen ez az apuka? Tóth Gyula konkrétan nem írja meg, de sugallja: odaadó, rugalmas, játékos, partner, elfogadó, ismeri a fiát, hisz a mesékben, és a játék erejében. Mózi zenészként lenyűgöző atmoszférát is komponált a történetekhez. Az előadásban megteremtettük a zenéhez értő apuka karakterét, aki zenéjével improvizál fia megszólalásaira, sőt, muzsikájával folyamatosan megfesti kettőjük játékát. Mózi színpadi jelenléte bámulatos. 
(A Mózival készült interjút az előadás kapcsán itt olvashatjátok)

Mit gondolsz a két főszereplő közötti összhangról, milyen volt velük a közös munka?

L.T.: Sokat kísérleteztünk a próbafolyamatban. Kettőjüknek nagyon meg kellett egymást ismerniük, össze kellett csiszolódniuk, hiszen arra vágytunk, hogy a játékstílusuk a nézőnek úgy tűnjön, mintha folyamatosan itt és most találnák ki azt, amit éppen tesznek. Tekintetből, lélegzetből érezniük kell egymást. Ők ezt remekül élik már a színpadon. Rendkívül érzékeny, kreatív, intelligens játékban bontják ki az apa és fia kapcsolatát.

A mese egyik főszereplője egy apuka. Az előadás mennyiben szól a szülőknek is?

L.T.:  Történetünk elején az apa kimondja, hogy: „kezdődhet a játékidő”! Időt szán a közös játékra, fontos neki az együttlét, a közös világfelfedezés. Számára nem a mit a fontos, hanem a hogyan. Hogyan tudjuk egymást szelíden egy térben tartani úgy, hogy örömünk és élményünk legyen, és valóságosan együtt legyünk egy megfoghatatlanul csapongó álomidőben. Ezt az álomidőt azonban olykor-olykor a valós idő racionalizálja, hiszen mindjárt itt a vacsoraidő, mára vége a játéknak. Az előadásunkban a reális és a fiktív világnak, a kinti (fizikai) és a benti (lélektani) világnak egy egészséges harmóniájára törekszünk. Gyermekünk minden egyes piciny gesztusában, sóhajában is világok bújnak meg. Felnőttként legyünk éberek, nyitottak, legyünk készen ezeket felfedezni, megérteni.

Az előadás tere nagyon színes, sok izgalmas tárggyal, formával telített gyermekszoba. Mi volt a koncepció ezzel kapcsolatban, hogyan alkottátok meg a látványvilágot?

L.T.: Az általunk választott elvont fogalmak mesei világa a színpadon elhelyezett óriási mesekönyvből, illetve építőkockákból bontódnak ki. A mesekönyvben minden megtörténhet, sokféle világot magában tarthat, sokféle világnak otthont adhat, egy-egy lapja különböző miniatűr univerzum lehet. Arra vágytam, hogy ebben a vizuálisan túlgenerált világunkban egy letisztult, csak alapformákkal, geometrikus, plasztikus, telített színű tárgyelemekkel játsszunk. A gyerekszoba nem realisztikusan berendezett, hanem ezekből az építőkockákból felépíthető „valami” lesz, amely pillanatonként úgy alakul át, ahogy azt a képzelet kívánja, azaz bármiből bármi lehet. Tervezőtársam Majoros Gyula óriásméretű mesekönyvében valóban benne a Minden, és még azon túl is minden. Újszerű színházi eszközként animációt is alkalmaztunk. A reális és a fiktív világokat animációval tettük még érzékelhetőbbé. Ettől végtelen térré nyitottuk a képzeletet, illetve a vetített képek kitágították az észlelés határait. Czapp Gergő és Balogh Melinda, két nagyon tehetséges fiatal alkotó készítette el nekünk az animációt.

Az interjút Hartyányi Panni készítette.