Hírek

Színészként és zeneszerzőként is erősíted a darab stábját, hogy élted meg ezt?

Mózes Zoltán: Kihívásként. Az eredeti felkérés a darab zenéjének megírására szólt, és később alakult ki az a felállás, hogy két alkotói pozícióban is helyt kell állnom. Ez a két szerepkör óriási feladat, főleg a saját határaim ismeretében. Úgyhogy amikor először beszéltünk erről, akkor azért megijedtem, ez elég zúzdának tűnt. A próbafolyamat alatt sok egyéb művészi elfoglaltságom is volt, sokat utaztam, és ez eléggé elvette az energiát. Dupla annyi munka, még akkor is, ha lehet a közös próba után dolgozni. Így nehéz volt beosztani az energiáimat. Illetve a próbafolyamatot nehezítette, hogy amikor a zenékkel dolgoztam, vagy gondolkoztam, akkor nem tudtam párhuzamosan mást próbálni, merthogy egyedül vagyok zenész a darabban. És ez türelmet kíván mindenkitől, de ezzel nem is volt probléma. Bennem szokott lenni ilyenkor egy feszültség amiatt, hogy a többiek várnak, ezt néha nehéz magamban elintézni, hogy jó, de ez meg van beszélve, nekem most ezzel kell foglalkoznom. Egyébként így is sikerült nagyon optimálisra csökkenteni ezt az idősávot, többnyire azért próbáltam a saját időmben megoldani.

A darab zeneszerzőjeként mi volt a koncepció a hangulatvilág megalkotásával kapcsolatban?

M.Z.: Terka (Láposi Terka, rendező) nem határozott meg zenei koncepciót, rám bízta a dolgot. Nekem volt egy nagyon távoli ötletem, és abból indultam ki. A darab nem arról szól, hogy elaltassuk a gyereket, viszont mégiscsak valami fajta álomvilág, nyugtató hangulat kellett. Két hangszer volt meg a fejemben ezzel kapcsolatban: az egyik a kalimba, amit sok helyen használnak – főleg a törzsi világban – zenei eszközként ténylegesen altatásra, mert nagyon kellemes a hangja. A másik pedig egy magyar hangszergyártó által készített fém hangszer, a tongue drum (különleges hangzású hangszer, ahol az acéltestbe vágott nyelveket szólaltatják meg), ami nagyon hasonlít a hang-nek a hangjára (acélból készült idiofon ütőhangszer). Ennyi volt a zenei koncepció a fejemben, mert vártam, hogy mi az a képi világ, amit Terka szeretne megalkotni. Illetőleg az, hogy a lehetőségekhez mérten a szövegből is legyen vokális zene. Plusz azt előre tudtam, hogy biztos, hogy loopert fogok használni (looper: egy digitális felvevő eszköz, ami képes a felvett hangokat lejátszani, illetve tárolni). A számítógépet ki akartam zárni, meg az ilyenfajta elektronikát, hiszen ez egy gyerekszoba. Azt viszont el tudom képzelni, hogy ez egy olyan gyerekszoba, ahol apa cuccai is bent vannak, apa is néha hozzányúl a hangszereihez, ez a közös világuk. Azért hasznos a looper, mert az segít abban, hogy ne kelljen végig hangszert a kezembe fognom ahhoz, hogy közben szóljon a zene, hanem tudok mást is csinálni, ha úgy alakul. 

Mit jelent neked ez a mese, és hogyan alakult ez a próbafolyamat során?

M.Z.: Nekem maga az egész darab alapvetően arról szól, hogy nagyon fontos egy stabil belső világ kialakítása. Annyira borzalmas az, ami körülöttünk történik, hogy muszáj egy biztonságos képzeletbeli világ, amiben jó helyen van az apa, jó helyen van az anya, jó helyen vannak a rosszak és a jók, mert ez tud segíteni abban, hogy eligazodjak. Mert nem értem a világot: nem értem, hogy mi folyik Izraelben, nem értem, hogy mi folyik Ukrajnában, és hogy mi folyik idehaza. Nem értem, hogy ma, a XXI. században hogy képes bárki is ilyenfajta dolgokba beleállni anélkül, hogy a legfőbb értékeket szem előtt tartaná. Véleményem szerint ezek az emberek mind el vannak idegenedve önmaguktól. És szerintem nagyon fontos, hogy segítsünk a gyerkőcnek, vagy bárkinek, segíts te nekem, én neked, hogy a belső világunk rendben legyen, és hogy ebben a belső világban szabad mindent. Nagyon szeretem a Majoros Gyula (az előadás díszlettervezője) által kivitelezett eszközöket, kellékeket, bábokat, mert azt érzem rajtuk, hogy sokfajta dolog jelenik meg minőségben is, stílusban is. A gyerek világa is sokrétű, és ennyire sok stílus kell ahhoz, hogy utána egészséges gondolkodásmód alakuljon ki. Hogy ne kezdjen el beskatulyázni dolgokat; egy báb nem csúnya és nem szép. Egy díszlet nem jó és nem rossz, hanem van díszlet, meg van báb, és azoknak vannak funkciói, és ezeket a funkciókat kell betölteni. És hogyha ilyen szabadságban tudok gondolkozni, hogy nincsenek ily’ módon kategorizálható dolgok, akkor egyszerűen a világhoz való viszonyom is megváltozik. Az arra való nevelés, hogy feltegyem a kérdést, hogy jó ez így, ahogy van? Lehetne másként? Egy folyamatos kreatív gondolkodásra nevelni valahogy.

Mennyire érzed sajátodnak a darabot?

M.Z.: Én minden alkotásomban arra törekszem, hogy hiteles legyek. Tehát addig megyek, amíg azt nem mondom, hogy igen, most ez a gesztus én vagyok. Ezzel lehet vitatkozni színházesztétikai szempontból, hogy ez a fajta „színjátszás” mennyire színjátszás, vagy nem. Én azt gondolom, hogy ami én vagyok, azt kell felrakni a színpadra, még akkor is, hogyha ennek vannak rétegei, vagy vannak benne finomítások. Én megtaláltam ebben azt, ami én tudok lenni. Illetve az nagyon érdekes volt, hogy már az első próbákon a Bandit mozgató Tami (Vadászi Tamara) valahogy annyira szépen életre tudta kelteni a bábot, hogy rögtön nagyon jó viszony alakult ki a bábbal. Szóval el tudtam kezdeni a bábban hinni, elkezdtem kötődni hozzá. A témához persze az is hozzátartozik, hogy nekem nincs gyermekem, úgyhogy bár sokáig dolgoztam pedagógusként, nem tudhatom pontosan, hogy milyen ez a viszony. Mégis valamiért a Bandi bábbal lenni jó. Úgyhogy én azt gondolom, hogy sikerült megtalálni a karakternek azt a fajta mélységét, ami nekem talán a legfontosabb, hogy tudok szeretettel nézni erre a bábra, szeretettel tudok rágondolni játék közben is, és ez jó.

Ezek szerint megtaláltátok Tamarával a közös hangot. Mesélsz erről?

M.Z.: Tamival nagyon jó a közös munka. Elképesztő memóriája van, ha próbán bármit megbeszélünk, azt ő egyből megjegyzi, legyen az szöveg vagy mozgás – ez egyszerre borzasztó is valahol. A következő próbán bejövünk, én másként csinálok valamit, és egyből mondja, hogy de hát az nem úgy volt… Nagyon jó vele dolgozni. Energikus, kreatív lány, nyitott személyiség. Én csípem az energiáját, a szorgalmát, az alázatosságát, mindent.

A mese egyik főszereplője tehát egy édesapa. Mit gondolsz, miben szól ezáltal a szülőknek is az előadás?

M.Z.: A darab nagyon idealisztikusan ábrázol egy apa-fia kapcsolatot, ahol az apa maximális energiával, maximális kreativitással és a gyerek is maximális energiával és kreativitással van jelen egy egyórás játékperiódusban. Ez nagyon megható elképzelés, de a valóságban nem mindig jön ez így létre. Úgyhogy azt nem üzenném a szülőknek, hogy csak ilyen minőségben játszanak a gyerekeikkel, mert ez nem elvárható. Inkább az a fontos, amit már az előzőekben is megfogalmaztam, hogy segítsünk a gyerekeknek, vagyis túlmennék ezen, szóval nemcsak a gyerekeknek, hanem alapvetően egymásnak abban, hogy a belső világaink működhessenek.

Mit gondolsz, miben szól a darab a gyerekekhez?

M.Z.: A gyerekekhez valószínűleg az fog eljutni, hogy itt van egy cuki apa, akit legszívesebben hazavinnének, mert ő mindig játszik a fiával, vagy van egy cuki kisfiú, akit hazavinnének tesókának. A gyerekek ezt nem intellektuális síkon fogják értelmezni, ők valamit zsigerből fognak ebből megsejteni. És hát én remélem, hogy azt fogják érezni, hogy játszani kell, és hogy szabad, és hogy sok mindent ki kell próbálni.

Akkor, ha jól értem elég aktuálisnak és érvényesnek tartod az előadást. Mi a legfontosabb üzenete számodra?

M.Z: Én azt hiszem, hogy a nonszensz része nagyon aktuális ennek a darabnak, hogy itt olyan nem létező mesékről van szó, amik az abszurditásba hajlanak. Az, hogy a világra nem úgy kell tekinteni, mint egy kész termékre, hanem mindig kérdezni kell, és mindig lehet alakítani rajta. Így létrejöhet a nagyon-nagyon-nagyon hosszú mese, amit inkább nem mesélek el, mert annyira hosszú. Vagy a nagyon-nagyon rövid mese, amit meg már elmeséltem, észre se vetted. És ez a fajta gondolkodásmód, hogy lehet minden-minden, ez szerintem nagyon fontos. Nem csak a klasszikus mesék léteznek, nem csak a népmesék léteznek, nem csak a Son Goku létezik, hanem sokfajta mese, ami sokfajta gyerekhez eljut, és sokfajta gyerek majd sokfajta módon értelmezi. Meg kell engedni mindenkinek, hogy megtalálja az ő saját történetét, a saját meséjét, mert az lehet, hogy neked nem jelent semmit, de a másiknak igen. És szerintem talán ez a legfontosabb, hogy ne alkossak értékítéletet semmiről. Hogy kérdezzek, és merjem a bennem lévő folyamatokat föltárni. Könnyeden hozzáállni ezekhez a dolgokhoz. Nem múlik azon semmi, hogyha egy mese hosszú vagy rövid, azon sem, hogyha egy mese éppen nem sikerült olyan jól, vagy pont, hogy nagyon jól sikerült. Hogy nem kell skatulyáznunk, és a dolgokat nem kell komolyan venni, hanem egy nagyot kell röhögni rajtuk és továbbmenni. Legfontosabb üzenet… A darab végén van egy mondat, hogy holnap folytatjuk pont innen, ahol most abbahagytuk. Ez szerintem egy jó üzenet, hogy ez egy olyan dolog, amit folytatni kell, hogy a játékot, a játékosságot, a belső világunk éltetését folytatni kell. Ezeket nem szabad abbahagyni, mert akkor jönnek a torzulások, amikor ezekre a dolgokra már nem figyelünk oda, mert azt gondoljuk, hogy ez gyerekes. Ezek a gyerekesnek tűnő dolgok azok, amik szerintem folyamatosan ébren tartják a lelkünket és a szellemünket. Hogy igen, holnap folytatjuk, innen folytatjuk, és folytatni kell, és csinálni kell, és ez minden nap kell!

Az interjút Hartyányi Panni készítette.