loading

"Még az sem mindegy, milyen bábtípust alkalmaznak" – interjú Czapp Ferenc zeneszerzővel

Prokofjev inspirálta klasszikus zene, a rap különféle irányzatai is megszólalnak a bábszínházunk új előadása, az Ugyanaz másképp - Kortársunk Rómeó és Júlia című beavató színházi előadásában. Czapp Ferenc zeneszerző dallamait bizonyára sok felnőtt és gyerek dúdolta már szerte az országban: A só, a Tessék engem megmenteni! zenéje is az ő nevéhez fűződik, de a Shakespeare-drámához komponált zene valódi kihívás volt számára is. Az alkalmazott zeneszerzés kulisszáiról beszélgettünk.

Czapp Ferenc

Egy színházi előadáshoz készült zene alapjai már a szövegkönyvvel való első találkozás alkalmával megfogalmazódnak a zeneszerző fejében, hall valamiféle zenét a jelenetek olvasásakor, vagy többszöri találkozás során, lassabban jut el a végső formákhoz? Születnek-e újabb és újabb változatok, ahogy egyre jobban elmélyülsz a darabban, vagy ha már látod, mi fog történni a színpadon?

Czapp Ferenc: Az elmúlt tíz év sokféle tapasztalatot hozott: jártam már úgy, hogy megképződött bennem a hangzás, sőt a zenei formavilág, a harmóniai közege, hogy milyen dallamsorokat használok majd, aztán megláttam a terveket és mindent félre kellett tennem. Iszonyatosan el tud ütni egy zene akár a látványtól is. Ha elolvasom a darabot, nyilván bekapcsol rögtön egy asszociációs háttér, azonnal megszólal a fejemben valami, hogy nekem ezzel a szöveggel mi a kapcsolatom, de aztán később a látvány, a rendezői szándék, akár még a színészvezetés függvényében is változhat, hogy milyen attitűdökkel, finomságokkal kell igazodnom. Ma már inkább a rendelkezést is megvárom, és a színre vitt jelenethez írom a zenét. Így 98%-os biztonsággal el lehet találni azt, hogy a zene ne menjen szembe a színpadon látottakkal. Lehet írni alapokat, vezérdallamot, ami végigmegy az egész művön, és azt utána különböző variációkban zeneileg megfogalmazni, tehát lehet előre dolgozni, de ez nem mindig működik.
Mikor lép be a folyamatba a bábszínházi előadások korosztályos besorolása?
Bábszínházban ez az egyik legfontosabb, elengedhetetlen kritérium. Az, hogy melyik korosztálynak írjuk a zenét, ki fogja hallgatni, nagyon-nagyon fontos. A kisebbek, mondjuk negyedik osztályig, nagyon nyitottak. Nekik szinte bármit lehet, az a lényeg, hogy ne kezdjen el uralkodni a zene, vagyis nem szabad akkorát írni, ami fölé megy az előadásnak, hiszen itt nem értő zenehallgatásról van szó, hanem hatásmechanizmusról. Minden esetben a zenei funkció lép be először, vagyis megbeszéljük a rendezővel, hogy mit szeretne, mélyítsük-e a mondanivalót, vagy tegyük könnyeddé, de a lényeg, hogy a zene kiszolgálja az egész előadást az elejétől a végéig. Nem szabad ugyanakkor megfeledkezni arról sem, hogy a zene a tudatos észlelés előtt van, tehát rögtön megteremt egy hangulatot. Ennek a megágyazott hangulatnak az ölén kell megcsinálni egy jelenetet, ami akár a színész munkáját is tudja segíteni.

Mennyire kell alázatosnak lenned, vagy inkább alárendelned magad az írói, rendezői igényeknek?

C.F.: Ez a kulcsa. Ahol ez nincs meg, ott nem működik a zene. A másik, hogy nem uralkodhat el a zene a jelenet fölött, mert nem tud vele megküzdeni a színész, nem tud fölé menni. Én általában nagyra szoktam hangszerelni, aztán a rendelkezés közben kapok videófelvételeket a jelenetekről, amiket ráteszek a zenére, és rögtön látszik, ha sok. Akkor jön a visszabontás, hogy melyik hangszert veszem ki, és még artikulációt is csökkentek. Volt olyan zene, ami egy egész nagy hangszerelésből három hangszerre szűkült le, és ott is csak atmoszféra szintű, aláfestő jellegű maradt.

Mi múlik a rendező személyén, az első egyeztetéseken a rendező és a zeneszerző között?

C.F.: Sokat számít, hogy a rendezőnek milyen képzete van a zenéről, milyen világot akar megteremteni az adott játékhoz és az adott látványhoz, illetve, hogy mennyire tudja azt átadni, mennyire tud kommunikálni.

Zenei nyelven kommunikálni, vagy alapvetően kommunikálni?

C.F.: Is-is. A zenei nyelven való kommunikációval mostanában sokat foglalkozom, az alkalmazott zeneszerzéssel és annak funkcióival, hiszen van egy szakadék a zenei nyelvezet és a színházi nyelvezet között, és ennek ma sem fellelhető a szakirodalma. Komoly előny, ha egy rendezőnek van arról elképzelése, hogy körülbelül mit szeretne hallani.

Ha képes az elvárt hangulatot közvetíteni?

C.F.: Nem feltétlenül, ennél többről van szó. Amikor A só című előadás készültekor Kuthy Ágnes, a rendező az amerikai esküvők swing zenéjére hivatkozott, az már egy aránylag erős irány, tudom, hogy merre mozduljak. De hogy szélsőségeket említsek: van olyan rendező, akinek ugyan van elképzelése, de nincs kommunikációs eszköztára arra, hogy átadja. Van olyan, akinek minden általad mutatott zenei verzió megfelel, és vannak olyan, zeneileg képzettebb vagy érdeklődőbb alkotók is, ilyen a bábszínházi szcénában például Markó Róbert, aki konkrét zenei stílust nevez meg, ami tökéletes kapaszkodó. A gyerekzene egyébként nagyon sokrétű, mert találkozhatunk olyannal, ami hangzásában és harmóniavilágában nagyon egyszerűnek tűnik, holott modális hangsorokat használunk. Ilyen például a most felújítandó Iciri-piciri világa, ez a pikantériája. A Tessék engem megmenteni című előadásban a Kérők dala, ami több zenész kedvence is, épp attól érdekes, hogy végig félhangzós, nagyon furcsa dallamvilág egy teljesen konvencionális harmóniavázra. Az az elvárás, hogy legyen pikantériája, a bábra kifejezetten érvényes.

Mi történik abban az esetben, amikor az általad vitt összes megoldás megfelelőnek tűnik a rendező szemében?

C.F.: Tényleg előfordult, hogy mutattam olyan zenét, amiről tudtam, hogy biztos, hogy nem illik a darabhoz, csak játszottam a lehetőségekkel és a rendező megfelelőnek találta. Akkor esett le igazán a tantusz, hogy hatalmas a felelősség van a zeneszerzőn. Takarózhatnék persze a rendezővel, hogy ő akarta ezt a verziót, de ennél illik felelősségteljesebbnek lenni. Volt már olyan nagyszínpadi produkció is, aminél jeleztem, hogy ekkora hangzást nem bír el, és volt olyan eset is, amikor hiába mondtam, hogy szerintem sok és erős, túl drámai lett a zene, de mégis azt szavazták meg.

Jelent-e különbséget az alkalmazott zeneszerzésben, hogy bábszínházi, élőszínházi vagy filmes zene készül? Bábszínházunk Ugyanaz másként – Kortársunk, Rómeó és Júlia című beavató színházi előadásában jelentett-e nehézséget, hogy élőszínházi és bábos jelenetek sűrűn váltják egymást?

C.F.: Nem, mert a bábszínházi komponálásban még az sem mindegy, hogy milyen bábtípust alkalmaznak a játékban. Egy paravános játéknál, ahol nem látunk arcmimikát, testbeszédet, csak magát a bábot, nagyobb hangsúly kerül a szövegmondásra, mert az összes attitűd, a karakter jelleme, szándéka sokkal erősebben kiviláglik abból, hogy hogyan mondja el a színész a szöveget. Ebben az esetben nagyobb a zene felelőssége, hatásmechanizmusa is. Nem mellékes a báb kifejezőkészsége sem. Egy kesztyűs vásári játék megkíván ismert zenei elemeket, míg egy bunraku-játékban, ahol a báb sokkal kifejezőbb, szenzitívebb, a zene nyelvezete más kell, hogy legyen. Mindezt erősen befolyásolja maga a téma. Hans Zimmer hangsúlyozza, hogy mindig a sztori adja az alapokat, és ezt maximálisan elfogadom.

Sütő József, Kurgyis Márta, Bozsányi Dávid és Parádi László


Lehet, hogy naiv lesz a kérdés, de lehet olyan alapokat letenni zeneileg, amik aztán később sokféle variabilitást elbírnak?

Lehet egy harmóniaváz vagy dallam, ami alapként szolgálhat, de az is lehet annyira karakteres, hogy inkább félre kell tenni.

Volt ilyen alapod a Rómeó és Júliához? A szövegkönyv első verziójában még szerepelt Prokofjev balettzenéje…

C.F.: Prokofjev kapcsán először újra megnéztem a balettet. Nem emlékeztem minden tételre, de jó volt végig nézni az előadást, és hamar rájöttem, hogy ez a zene a mi szövegünk alatt nem fog működni: ez egy baletthez íródott zene, annyira erős, nagy zenei témákkal, hangszereléssel, hogy nem lehet rábeszélni, nem prózához írta a szerző. Ráadásul a Rómeó és Júlia 14 pluszos korosztályi besorolású, vagyis az egyik legnehezebb korosztálynak íródott. A Rómeó és Júlia azért volt teljesen más, mert szándék volt arra, hogy az összművészeti közeget mutassuk meg. Itt sem aknáztunk ki idő hiányában mindent, mert nem történt meg az, hogy lemegy egy jelenet egy olyan zenével, ami funkciójában elmélyíti, megtámasztja az adott jelenetet, majd ugyanezt a jelenetet megmutatjuk egy a jelentéstartalmat is megváltoztató, ellenpontozó, akár kifigurázó másik zenével. Az egy izgalmas játék lett volna.

Györgyfi Zsolt, Czapp Ferenc, Tóth Zsolt és Ruha József


Azt mondtad, a kamaszok nehezen kalibrálható korosztály a zeneszerzés szempontjából. Te honnan tájékozódsz, hogy mit hallgatnak, mit szeretnek, amikor nekik írsz zenét?

C.F.: Én a gyerekemen keresztül tudom, hogy mi az, ami érdekli őket. Ha nincs csatolás, nincs egy aha-élménye, akkor a zene nem működik. Egy évekkel ezelőtti nekik szóló Blattner-programban egy tőlük teljesen elütő műfajt kértek, swinget. Akkor azt csináltuk, hogy elővettük a mindenhol futó húsz slágert és átírtuk őket. Amint felfedezték az ismerősséget, már megnyertük őket. A Rómeó és Júliában helyenként a mai, drill és trap zenei alapokat ötvöztem a klasszikus zenei hangzással. Ezt a kettőt mostam össze. A nyitánynál olyan alaphoz kell nyúlni, amihez egyből csatolódik, onnantól nyitottá válik és figyelemmel követi az előadást, amikor nem az van alatta akkor is, mert esetleg várja a visszatértét. Van tehát egy számára abszolút ismerős terep, és van felette egy másik zene is, de így mindkettő az ő világává válik.

Zeneszerzőként mikor vagy nehezített helyzetben alkotóként? Ha az ízlésednek nem megfelelő zenei világhoz kell igazodnod?

C.F.: Leginkább, ha a konvencionális igényekhez kell alkalmazkodnom. Ami nem indítja be a kreativitást, nem szólít meg. Amelyik zene bennem nem okoz katarzist, az másokban sem fog, és ezek a zenék a kukában végzik és van ilyen a kukámban bőven. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden egyes jelenet, mondjuk a dajka bejövetele is katarzist követel, de ott meg legyen annyira játékos, hogy ne közelítsen konvencionális felé.

Milyen visszajelzésekre vágysz?

C.F.: Mivel a színházban szocializálódtam, és az alkalmazott zeneszerzés is a színházban ért utól, a néző az elsődleges. Vannak egyértelmű jelek: amikor a nyitány megindul és a gyerekek elkezdenek dobolni a lábukkal, és jár a fejük, akkor megvagyunk. Vagy ha utána azt kérdezik, hogy fent van-e a Spotify-on a zene, akkor azt elismerésnek gondolom ettől a generációtól. Persze nagyon fontos a szakmai visszajelzése annak, hogy minőséget csináltam. Mindig hívok szakmából olyan embereket, akikről tudom, hogy őszintén megmondják a véleményüket. Itt épp a Prokofjev-idézetnél volt bennem kérdés, hogy lehet kilóg a lóláb, nagyon ördögtől való-e, hogy ennyire átmegyünk egy másik stílusba, vagy belefér.

Melyik típus vagy, aki végig böngészi a létező összes Rómeó és Júlia zenét, vagy aki tudatosan elhatárolódik?

C.F.: Az utóbbi, mert félek, hogy befolyásolhat. Olyat csináltam, amikor már vastagon ment a zeneszerzés, hogy egy-egy jelenetnél Nino Rotara ránéztem, vagy Luhrmann-ra, a DiCaprio által játszott Rómeó és Júliára, hogy funkcióban náluk hogyan működik a zene. Ránézek, hogy ők mit gondolnak erről, de már csak az alkotás folyamatában.

Van a fejedben olyan darab, vagy láttál már olyan színházi előadást, aminél sóvárogtál, hogy bár én írhattam volna a zenéjét?

C.F.: A Karib-tenger kalózai nagyon megfogott, vagy a Jégvarázs zenéje. Lehet a Disneyt ócsárolni, de négy évig készült az a zene és ez a hangszerelés szempontjából hallatszik is. Ha a bábszínházakra gondolok, két irányt látok: az egyik a mai zenei világra hajaz és elmegy a populizmusba, nem feltétlenül esztétikusan, mívesen, míg a másikban jól érezhető, hogy a zenét nem a szövegkönyvhöz írták, vagyis adott esetben széthullik az előadás, mert nem koherens. Nincs egyben. De, hogy ne csak negatív legyek, vannak nagyon-nagyon szép zenei megoldások is.

Az interjút Vajland Judit készítette.

Czapp Ferenc

fotók: Csatáry-Nagy Krisztina

Publikálva: 2026.11.19.