Józsa Anna huszonhét éves, Marosvásárhelyen végzett bábszínész szakon. Idén csatlakozott a Vojtina társulatához, és rögtön három szerepátvétellel kezdte meg a munkát bábszínházunkban. Tanulmányairól, a bábszínészet sokszínűségéről és a vegán sütik fontosságáról beszélgettünk.

Az idei évadban csatlakoztál a Vojtina társulatához. Hol tanultál korábban?

Józsa Anna: Gimnázium után a Keleti István Alapfokú Művészeti Iskolában tanultam bábszínész szakirányon. Ezután volt egy „szabad” évem, amikor elkezdtem egy fotográfia szakot. Itt nem kifejezetten a technikai tudást sajátítottam el, nem ez volt a fókuszom, hanem inkább az, hogy hogyan tudok kreatívan kompozíciókat beállítani. Ezt a képzést nem fejeztem be, mert akkor indult a bábképzés a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, ahova fel is vettek.

Hogy érezted magad az egyetemen?

J.A.: Az osztálytársaimmal nehézkesen indult a közös munka. Sokfelől érkeztünk, különböző szokásokkal, különböző nyelvi sajátosságokkal. Főleg az erdélyi osztálytársaimmal kapcsolatban éreztem ezt, akik sok román szót és Erdélyben elterjedt kifejezéseket használtak. Például amikor először szólt egy osztálytársam, hogy vegyem elő a buletinem (személyi igazolvány- a szerk.) … fogalmam sem volt, mire gondol. Tehát hosszú volt az út, mire megszoktuk egymást, de a végére már egy levegővételből is tudtuk, mit gondol a másik. Az egyetemi évek alatt elmélyült a Keletiben megalapozott bábos tudásom. Az ott elsajátított bábos gondolkodást tudtam tovább fejleszteni az egyetemen, illetve több új technikát tanultam, például a vajangot. Szerettem, hogy mindenre legalább fél évünk volt, de akadt olyan technika is, amivel 3-4 féléven keresztül foglalkoztunk. Sok mozgatásbeli technikát tanultam osztályfőnökömtől, Bonczidai Dezsőtől. A Keletiben Török Ágnes és Szívós Károly voltak a tanáraink, akik úgy adták át a tudásukat, hogy az az egész osztályt magával ragadta.

Mennyire érezted otthon magad a városban? Megszeretted Marosvásárhelyet?

J.A.: Nehezen éltem meg. A bábszaknak van egy külön épülete, ami alapvetően nagyon jó, hiszen mindig volt terünk dolgozni, próbálni, akár az órák után is. Ez a stúdió viszont az orosz piac környékén van. Ez a terület egy izgalmas, érdekes balkáni világ, de amikor reggel mész próbára, és megcsap a mics szaga, az nem feltétlenül kellemes. Látod az árusokat, ahogy ott ülnek minden nap: hóban, fagyban, tűző napon… A mindennapok hideg valósága depresszív tud lenni. Hozzátenném, hogy persze inspiráló is bizonyos pillanatokban: volt olyan színészmesterség vizsgánk, ami kint játszódott a stúdió előtt, így instant belecsöppentek a nézők, és mi is, egy erős hangulatba a piac környékén. Ezt még inkább megerősítette az a járókelő, aki a vizsgánk alatt adott nekünk 50 lejt, hogy vegyünk magunknak sört. Így ment a Goldoni vizsgánk. Természetesen megvannak a város szép részei is, mint a Kultúrpalota, vagy a vár, azokat nagyon szerettem.

Hogyan jött a gondolat, hogy bábszínész leszel?

J.A.: Tizenkilenc évesen, naiv fejjel azt hittem, hogy már nagy meglepetések nem fognak érni az életben. Tévedtem. Amikor a KIMI-ben megtapasztalhattam, mi mindent tudnak a bábok, számomra hatalmas újdonság volt, szinte eget rengető. Bár komikusnak tűnhetnek ezek a nagy szavak, de tényleg így éltem meg. Nem akartam elhinni, hogy a színháznak van egy szegmense, ami ennyire kreatív, elrugaszkodott, elrajzolt, mégis ennyire valóságos és még most is folyamatosan fejlődik. Színészként számomra nagyon izgalmas, hogy a Vojtina előadásában, A zsoltáréneklő madárban (amiben most veszek át szerepeket) nemcsak egy huszonhét éves nőt alakíthatok, hanem lehetek király, fiútestvér, boszorkány, sárkány… Sokszor mindegy, hogy én a valóságban milyen karakter vagyok, mert azt a bábok megjelenítik, nekem pedig hangot kell hozzájuk adnom. Ez hatalmas előnye szerintem a bábszínháznak. Bábszínészként nagyon sok olyan feladatom van, ami egyben prózai színészi feladat is. Például A Százholdas Pagony meséiben nemcsak a bábokon keresztül szólalok meg, hanem mint élőszereplő, vagy mesélő. Én színészként gondolok magamra, és az, hogy éppen bábszínészként dolgozhatok (egyből az egyetem után) hatalmas öröm és hála.

Hogy érzed magad nálunk a Vojtinában?

J.A.: Nagyon jól! Azt érzem, egyre felszabadultabbá válok itt az egyetem után (persze, van még hová fejlődnöm). Ez köszönhető Balló Helgának is, akivel nagyon sokat dolgozok, hiszen ő a partnerem három előadásban is. Azt érzem, hogy gyorsan tudtam hozzá kapcsolódni, tudok bízni benne, tudok rá támaszkodni, ami nyilván nagyon meghatározó volt az első hónapokban egy számomra új helyen. Ő is akkor kezdett itt, amikor én, és ez nagy segítség volt, hiszen hasonló dolgokat élünk meg. Együtt fedezzük fel a Vojtinát.

Mennyire érzed befogadónak Debrecent? Mit láttál eddig a városból?

J.A.: Két oldalát látom, a tömbházas, paneles városrészt, ezzel kontrasztban a fő utca csodás épületeit. Az albérletemhez hazafelé vezető úton ezt az utóbbi, szép, élettel teli részét látom Debrecennek, amit nagyon szeretek. Sok jó kávézót fedeztem már fel, és mivel vegán vagyok, és nagyon szeretem a sütit, fontos volt, hogy ilyesmit találjak. Szerintem alapvetően meghatározza az embert, hogy hol lakik. Egy élettel teli városnak érzem Debrecent, és bár szeretek kivonulni néha a természetbe is, erősen él bennem a városi lány, aki élvezi a nyüzsgést. Budapesten is szerettem lakni, mindig felfedezni a város egy-egy számomra új oldalát attól függően, hogy éppen milyen tömegközlekedési eszközre ültem fel.

A fotózással szeretnél még a jövőben foglalkozni, vagy erre inkább hobbiként tekintesz?

J.A.: Kedvem abszolút van, konkrét tervem viszont nincsen. Ez nálam inkább olyan, hogy amikor megfog egy környezet vagy egy téma, akkor azt megragadom. Viszont ha valaki megkeresne egy projekttel, nagyon szívesen csatlakozom!

Az interjút Hartyányi Panni készítette.