Cirkuszi kavalkáddá változott augusztus közepén a Vojtina színházterme. Bábszínházunk színészei artistatrénigen vettek részt, és valódi tapasztalatot szerezhettek arról, miért szükséges 10-12 éves fizikális és mentális képzés egy-egy látszólag könnyed attrakció bemutatásához.



Az apropót a cirkusz, a színház, a tánc, a báb és a film találkozásából születő látványos, nonverbális családi előadás, a Luminello létrejötte szolgáltatta, amelynek címszerepét Telenkó-Oláh Tímea játssza, Dömötör Anna golyótáncosként, Mercs Máté Péter zsonglőrként, Baditz Dávid erőművészként, Hajdu Péter pedig légtornászként mutatkozik majd be. Az izgalmas és kihívásokkal teli projektben a világhírű magyar újcirkusz-társulat, a Recirquel két egykori társulati tagja, Lakatos Leonetta és Pintér Áron artisták, tanárok segítik őket. Hogy milyen módszerrel, arról a trénig szünetében kérdeztük őket.

Magaslabda egy bábszínházban artistaképzésbe fogni különböző korú, ilyen jellegű képzésben soha nem részesülő bábszínészekkel?

Pintér Áron: Magaslabda is, meg nem is, mert van előképzettségünk: az artistaképzőben, ahol több, mint tíz évet tanítottam, volt felnőttképzés is, így találkoztunk szakmai előképzettséggel egyáltalán nem rendelkező civilekkel is. A bábszínészekkel nagyon nagy szerencsénk van, mert van testtudatuk, tudnak gondolkodni a testükről, máshogy viszonyulnak a mozdulataikhoz, mint egy civil ember, vagy mint az artistaképzőben a gyerekek. Ez egy nagyon-nagyon izgalmas világ, amiben sok hasonlóságot fedezek fel a cirkusz világával.

Többféle artista eszközzel dolgoztok. Mennyi időre van szükségetek, hogy felmérjétek, kivel mennyi idő alatt juthattok el a darab által kívánt szintre?

Lakatos Leonetta: Abban isteni szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nagyon jól lettek leosztva a karakterek.

Véletlenül?

P.Á.: Igen. Az első pillanattól kezdve látszott, hogy nemcsak az eszköz passzol az adott színészhez, hanem maga a karakter, és amire az eszköz saját karakterisztikája és a hozzá kapcsolódó mozgásforma képes. A Luminello esetében minden ipari gyorsasággal zajlik: ez egy nagyon gyorsított verzió, úgyhogy azt mondanám, hogy az első nap végén felmértük a lehetőségeket. Máté (Mercs Máté Péter- a szerk.) bohémsága és az általa játszott nagyon szórakoztató, hebehurgya karakter szépen találkozik, egyszerre van benne komolyság és csintalanság is. Hihetetlen lelkesedéssel és elmélyüléssel tud játszani a zsonglőrkendőkkel. Leonetta mondta is neki, hogy még életében nem látott embert ilyen vehemenciával és nagy élvezettel kendőkkel zsonglőrködni, mint őt.



L. L.: De az elkötelezettség mindegyikőjükön látható. Ez a felismerés szerintem egy picit úgy működik a mozgásművészetben is, mint amit a színészmesterek szoktak mondani: ahogy valaki bejön egy helyiségbe és bezárja maga mögött az ajtót, abból kis túlzással már felmérhető, hogy színész lesz-e vagy sem. Ahogy a vojtinás bábszínészek bejöttek a próbaterembe és leültek, már láttam, hogy minden rendben lesz. Először tartottunk egy közös foglalkozást, ahol mindenki, mint egy cirkuszi játszóházban rárabolhatott arra az eszközre, ami neki tetszett, és utána kipróbáltuk a konkrét eszközökön őket: jól leszűrhető volt, hogy kinek milyen a fókusza, a koncentrációja, a fizikális állapota, a fizikuma, a testtudata, az egyensúlya, az ügyessége és akkor lett egy nagy megnyugvás bennünk és persze Glóriában is (Halász Glória, a Luminello rendezője- a szerk.). Ez egy nagy vállalás, és hamar bebizonyosodott, hogy működni fog.

A rendező elképzelése a karakterekről mennyire találkozott azzal, amit ti megtaníthatónak, kivitelezhetőnek tartottatok az akrobatika, a trükkök elsajátításában?

P. Á.: Glóriának volt egy komoly elképzelése, hogy cirkuszon belül mit szeretne. Sokat dolgozott a Fővárosi Nagycirkusszal és velünk, a Recirquel társulatával is. Nagyjából ismeri ezt a világot, de flexibilis volt például a nehezen tanulható a golyótáncos mutatványok esetében. Annával (Dömötör Anna Viktória- a szerk.) egyébként nagy szerencsénk van, mert az elszántsága miatt pár nap után felállt a golyóra. Kis segítséggel, de már sétálgat rajta. A zsonglőrködés megtanulása 6-8 éves folyamat, de megkerestük azt a formáját, ami már zsonglőrködés, vizuálisan a gyermekek számára is érthető, van benne technikai bravúr, de nem kell éveket fordítani az elsajátítására.

L. L.: Én a légtornától féltem a legjobban, de nagyon-nagyon szépen megugrotta Peti (Hajdu Péter-a szerk.), igazán kimagasló teljesítményt mutat, de nem szeretnék bárkit kiemelni, mert minden feladat nehéz.

P. Á.: Lehet, hogy a főszereplő játszi könnyedséggel mutatja be a saját bohóc etűdeit, de valaki meg attól kap görcsöt, valakinek az nehéz.

Mennyire veszélyes ez a tanulási folyamat?

P.Á.: A cirkusznak van egy nehéz árnyoldala. Azt szoktuk mondani, hogy aki még nem esett le, az nyilván nem fél annyira. Néha érezzük ezt a fajta vakmerőséget és bátorságot. Próbáljuk ezt nem kidomborítani, senkit nem megijeszteni, de azért vannak olyan elemek, olyan mozdulatok, amik veszélyt hordoznak magukban. Ez a négy nap egy gyorstalpaló, vagyis szükséges a hosszabb távú közös preventív munka. Ez az artistaképzésben is így zajlik. Miután hosszabb időn belül megtanulnak egy trükköt, következik az elszakadás folyamata: még ott állok a gyerek mellett, van, hogy már nem fogom, már nincs rajta a biztosítókötél, nincs fizikai kontakt közöttünk, de a jelenlétem és az, hogy ennek a tudatában van, mentális stabilitást jelent. Oda kell eljutnia, arra a mentális szintre, hogy elhiggye, erre a trükkre egyedül is képes. Ez sokszor több időt vesz igénybe, mint hogy a test megérezze magát a mutatványt.

A Luminello erősen szimbolikus karakterekkel operál. Jelenthet-e a fizikális, képességbeli korlát akadályt a szereplők kibontásában? Éreztek-e ilyet?

L.L.: Inkább azt gondolom, hogy egy nagyon kijelölt úton kell haladnunk, mert a Glóriának egészen konkrét elképzelései vannak arról, hogy mit hogyan szeretne, milyen jellegű legyen a mozgás. Nagyon érdekes így dolgozni valakivel már a nulladik kilométerkőtől, és furcsa tréninget is tartani. Vannak olyan jellegű dolgok, amiket meg se tanítunk, de közben Glória finom mozdulatokat szeretne, minden nagyon lírai lesz, így inkább erre kell koncentrálnunk. Nekünk is kicsit ki kell bújnunk a bőrünkből, és a tanítási metodikánkat megváltoztatnunk.

P.Á.: Előre gondolkodunk, amit ő vizionál, és abba illesztjük a karaktert és a trükköket.

Hogyan vezetett az utatok egy világhírűvé vált, rangos szakmai díjakat nyert társulattól, a Recirqueltől a szabadúszásig, a tanításig? Ez egy artistánál egyenes pálya, ha van egyáltalán ilyen, vagy némi kitérővel tértetek vissza erre a területre?

P. Á.: A mi életünkben szerintem soha nem voltak egyenes utak, vagy nem tudom, kiében vannak? De biztos van valahol a földön egy ilyen szerencsés ember.

L. L.: Szerintem nincsen azzal semmi gond, ha annyit bevallunk, hogy a Recirquel egy nagyon intim alkotóközösségből indult, a saját barátainkkal, kortársainkkal, osztálytársainkkal, akikkel együtt nőttünk fel. Mondjuk a felnőttünk kifejezés erős, mert én 17 éves voltam amikor elindult a társulat, még nem is voltam nagykorú. Elkezdtünk alkotni, és aztán egyre nagyobb és nagyobb lett ez a kis csapat, alkotóműhelyből showbiznisz lett. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy showbizniszben dolgozom, és ezt nem akarom. Túl puha a lelkem, túlságosan olyan vagyok, mint egy vattacukor: ha egy csepp víz ér, elolvadok és magamba roskadok. Nem vagyok alkalmas a showbizniszre. Az országról országra járásra, tűsarkús pezsgős fogadások tömkelegére, az ügynökökkel való beszélgetésekre. Az a világ, amivé alakult, már nem én voltam, és én egy nap úgy döntöttem, hogy otthagyom az egészet. Elmentem prózai színművésznek, azt éreztem, hogy az sem a jó út, utána elmentem stand-upozni, de az sem jött be. Öt évig keringtem az éterben, és aztán rájöttem, hogy én nem bírok enélkül élni. Vissza kell jönnöm, mert nem vagyok jól, nem vagyok teljes. Elkezdtem tanítani, újra együtt dolgozni Áronnal. Jó nagy kört futottunk mind a ketten magunk körül, meg a barátságunk körül, és aztán újra összeakadtunk.

P. Á.: Leonetta picit hamarabb lépett a társulatból. Akkor azt éreztük, hogy túlnőtt rajtunk a gépezet és kilökött magából. A mi másságunk, furcsaságunk, az én groteszkségem nem fért bele. Nem simultunk bele abba az öntőformába, amibe mindenkit bele akartak nyomni. Nagyon frusztráló, feszítő dolog volt, amiből egyszer csak ki kellett lépni. Az én menekülőutam a tanítás volt. Az artistaképzőben már a társulati munka mellett elkezdtem tanítani. A társulat után főállásban tanítottam, volt kerek 10 évem az iskolában, abba jött vissza Leonetta, és ott kezdtünk együtt újra tanítani, újra dolgozni. Ez az út hozott minket Debrecenbe, a Vojtinába is.



Első tapasztalataikról megkérdeztük bábszínészeinket is.
Számotokra mi a legizgalmasabb élmény eddig a tréningben, miért tartjátok fontosnak?

Dömötör Anna Viktória: Mindig is lenyűgözőnek és megtanulhatatlannak gondoltam ezt az eszközt. Habár Leonetta annyira profi, hogy az ő előadásában szinte könnyűnek tűnik ez a mozgásforma, a kivitelezés a valóságban nagyon nehéz. Egy folyamatos, vég nélküli egyensúlyozásra van szükség, ami megkívánja az embertől, hogy fejben és testben is nagyon ott legyen. Érdekesség még, hogy nagyon fluid és lágy mozgást kíván a golyó használata, miközben izoláltan egyes testrészeink feszítésével és izomerejének felhasználásával is folyamatosan játszani kell. Azt a golyót, amin én fogok táncolni, Rózsinak neveztem el és be kell vallanom gyorsabban barátkozunk, mint hittem. Ez köszönhető annak az elképesztő felkészültségnek, amivel Leonettáék érkeztek. A tréning eddig elképesztően jó hangulatban telik, sokat félek, de annál is több félelmemet győzzük le együtt, miközben rengeteg új dolgot tanulok és ez igazán felvillanyozó.



Baditz Dávid: Mind a Vojtina Bábszínház múltjához, mind a bábművészethez szervesen csatlakozik a cirkuszművészet. Saját pályafutásom során is az egyik legizgalmasabb útkeresés a társművészetek koherens vegyítése, összemosása. Ezért is vagyok hálás, hogy ezzel a két alkotóval gondolkozhatunk közösen. Olyan új irányokat nyitottak meg számunkra, amik eddig ismeretlenek voltak. Ilyen a golyón járás, valamint a trapézakrobatika. Ezen túl olyan ágazatokban is tudunk fejlődni, ahol már van bizonyos szintű jártasságunk (akrobatika, zsonglőr mutatványok, bohóc gyakorlatok). Sok koncentrációt, figyelmet és összpontosítást igénylő gyakorlatok ezek, amikhez szükséges a folyamatos fizikumfejlesztés is. Igyekszünk elmélyíteni a tréningen szerzett tudást, hogy minél sokszínűbb és izgalmasabb összművészeti előadás születhessen!
U.i.: Senki ne próbálja ki otthon!

Az interjút Vajland Judit készítette.



fotók: Csatáry-Nagy Krisztina