Vajda Mártára, a Magyar Színházi Társaság ügyvezetőjére emlékezünk.

Vajda Márta elment. Először csak ennyi. Így, címszavakban.
Az utóbbi időben úgy adódott, hogy több nekrológot is írtam, számomra is, a magyar színjátszásnak is fontos emberekről – Dobák Líviáról, Morcsányi Gézáról, Tompos Kátyáról, hogy csak a szívemhez legközelebb állókat említsem. Reméltem, hogy a közeljövőben – legalábbis egy ideig – már nem kell ezzel foglalkoznom, hogy nem a veszteség fájdalma uralja a gondolatot és az érzést. Azután máshogy alakult.
Mártát, azt hiszem, mindig is ismertem; legalábbis amióta színházzal foglalkozom, úgyis mondhatnám, amióta a színházi eszemet tudom. Előbb ismertem meg személyét, mint a nevét, foglalkozását. Előbb jegyeztem meg arcát, minthogy tudtam volna, kicsoda; fanyar, egyszerre bölcs és kedvességet ébresztő mosolyát, amit olyan gyakran láttam előadásokon, szakmai rendezvényeken, főiskolai vizsgán; derűjét, amiben csipetnyi szentimentalizmus vagy mesterkéltség sem volt, valódi empátia, odafigyelés és emberség viszont annál több. Később megtudtam, hogy ő a „Vajdamárta”, hivatalosan a Magyar Színházi Társaság ügyvezetője, később örökös tagja, de valójában sokkal több annál: ő maga a színház mint szakma, mint institúció, mint létforma szíve és lelke.
Közhely, ha valakiről azt mondjuk: egymaga intézmény volt. Vajda Márta az volt, a szó legszorosabb és legnemesebb értelmében. Egyedi és utánozhatatlan. Humorával és kíváncsiságával, a színház iránti végtelen szeretetével és nyitottságával, törődésével és odafigyelésével, mely a legutolsó percig, a test lankadásával sem veszített intenzitásából. Hitelességével, egy olyan korban, amikor egyre nehezebb példát találni rá, hogy valaki hosszú évtizedeken át ugyanazon értékek mentén, ugyanolyan elvi és szívbéli feltételrendszer mentén gondolkodik és cselekszik. Vajda Márta ilyen volt; és mindebben tökéletesen póztalan, egyszerű és személyes. Kritikus és gondoskodó; szarkasztikus és odaadó. Igazodni lehetett hozzá; mint egy erős, nem késő és nem siető belső órához.
Mi, dramaturgok, egyáltalán, a kortárs magyar dráma ügye is sokat köszönhet neki. Mindig őszinte drukkerként, szeretettel és féltéssel figyelte arra irányuló erőfeszítéseinket, hogy fórumokat hozhassunk létre, ahol a kortárs dráma megmutatkozhat; ott volt, és segített, ha elfogytak külső és belső tartalékaink, egyszerre jelentett anyagi bázist és szellemi hátországot. Az, hogy Márta ennyi idősen, megrendült egészséggel is ilyen szenvedélyesen hitt abban, amit csinált, azt éreztette velünk, hogy soha nem szabad feladni, hátradőlni, megállni; arra késztetett minket, hogy mi se adjuk alább. Elkötelezettsége, nem lankadó figyelme, spontán, egy gyermek nyíltságával és közvetlenségével jelenvaló színházszeretete egyszerre volt inspiráló és megnyugtató. Állandóságot jelentett egy egyre nehezebben értelmezhető világban.
Én személy szerint is sokat köszönhetek neki. Őszinte érdeklődést a munkám, hétköznapjaim iránt; akár távolról is utánam nyúló noszogatást, biztatást és figyelmet, amikor a feltornyosuló munkák szorításában mindig csak ígértem, hogy igen, persze, a jövő héten majd felugrom hozzá, majd valamikor, „csak úgy”, beszélgetni. Szorítóan fájdalmas érzés, hogy az elmúlt két évben mindez csak egyszer fordult elő; és jóleső, ha mégis arra az egyetlen, sebtében lefőzött kávé melletti beszélgetésre gondolok, amiben minden volt, ami kicsi és nagy, lényeges és lényegtelen, talmi és fennmaradó. Minden, ami színház, és minden, ami élet. Mert Mártánál olyan természetesen tartozott egybe ez a kettő, ahogy ideális esetben lennie kellene, vagy, mint a levegő, amit beszívott. Végtelenül jólesett, amikor ősszel megjelent egyik Etűdök előadásomon, „csak úgy”, a facebookról kinézve – valamit dadogtam is, hogy nem tudom, ma milyen lesz, hogy sok idő eltelt, hogy ez még csak a harmadik… „Magad vagy a garancia” – mondta, és ez az egyszerű mondat egyszerre volt szívbéli muníció és a kötelező minőség kategorikus imperatívusza. Ma sem tudom, az aznapi előadás beváltotta-e a hozzáfűzött reményeit, de őrzöm ezt a mondatot, mint időn és téren átnyúló, testetlen ajándékot, mint Márta fáradhatatlanságának, utolsó percig megőrzött figyelmének és melegségének lenyomatát. Ahogy azt az egyik, közösségi oldalon megosztott képet is, mely egyetlen mozzanatba sűrítette Márta lényegét, a létra fokain sorakozó kocsonyás tálakban a számolatlan és érdek nélküli adni tudást.
Vajda Márta elment. Megint lezárult egy korszak. Kevesebbek lettünk.

Sediánszky Nóra