A 2017-ben debütált, majd közönségkedvenccé vált zenés előadást újítja fel bábszínházunkban Kuthy Ágnes rendező. A só színpadi verziója többféle feldolgozás felhasználásával készült el, drámai alapját egy erdélyi meseváltozat adta, amelyben egy karakteres, erős királylánnyal ismerkedhetnek meg a gyerekek, aki nem kívülről várja a segítséget, hanem egyedül járja végig a saját útját. A rendezővel és Kolozsi Angéla íróval akkor készített interjú kibővített változatában a népmese-feldolgozás színházi törvényeiről, a női karakterek önazonosságáról, belső stabilitásáról, sajátos útjáról és a mese terápiás jellegéről is beszélgettünk.



"A só című előadás rendezése számomra különleges alkalom arra, hogy újra rávilágítsak mindazokra az alkotói döntésekre, amelyek a produkció első változatát meghatározták. Az eltelt évek alatt a Vojtina Bábszínház szakmai iránya és a társulat összetétele is változott, mégis úgy látom, hogy az előadás eredeti gondolatisága – a mese kiválasztásától a dramaturgiai koncepció kialakításáig – ma is egyértelműen mutatja, milyen alapokra épült a mű színpadi világa. A rendezői és írói megfontolások, valamint az alkotótársakkal közösen végzett műhelymunka olyan összefüggő folyamatként áll előttem, amelyre a mostani felújítás is támaszkodik.
Az új bemutató a korábbi értékeket őrzi, ugyanakkor a társulat jelenlegi művészi arculatára reflektál. Fontos számomra, hogy a történet költőisége és emberi kérdésfelvetései ugyanazzal a hitelességgel szólaljanak meg, mint korábban. Az interjú ezért – bár évekkel ezelőtt készült – ma is érvényesen jelöli ki azt a gondolati ívet, amely az előadás születését kísérte, és amely a mostani felújítás alapját is képezi."
– Kuthy Ágnes (2025)

A farkas és a hét kecskegida (2008), A kis December király (2009) és a Hamupipőke (2011) című előadások után egy magyar népmesét rendezel bábszínházunkban. Mi alapján esett a választásod épp A só című mesére?
Kuthy Ágnes: Bármilyen meglepő, A só az első magyar népmese, amelyet rendezek. Mindig is óvatos tisztelettel közelítettem a magyar népmesékhez, hosszú ideig nem éreztem magamban azt a bátorságot, amely szükséges ahhoz, hogy kijelentsem: otthonosan mozgok ebben a rendkívül gazdag és sokrétegű világban. A magyar népmesék sajátos nyelvét, jelképrendszerét és dramaturgiai logikáját ugyanis nem lehet felületesen kezelni; a legkisebb beavatkozás is elmozdítja a történet súlypontját.
A dramatizálás során többféle „só-feldolgozást” olvastunk el, és összevetve ezeket igyekeztünk megtalálni azt az értékrendet és szerkezeti ívet, amelyhez hűen lehet a színpadi változatot is felépíteni. A különböző változatokból egy közös, letisztult történetet formáltunk – tulajdonképpen „műmesésítettük” a népmesét. Ez azt jelenti, hogy a színház törvényeihez igazítva hoztunk létre egy olyan mesét, amely egyszerre őrzi a mese eredeti üzenetet és képes színpadi formában is önálló életre kelni.

Említetted, hogy sokféle népmese-feldolgozás ötvözéséből született a színpadi változat. Milyen dramaturgiai szál mentén építettétek fel a történetet?
Kuthy Ágnes: A drámai alapot egy erdélyi meseváltozat szolgáltatta, amely abban tér el a közismert magyar verziótól, hogy a királylányt az édesapja – éppen amiatt, hogy őszintén kimondja: úgy szereti, mint az emberek a sót – elűzi otthonról, ő azonban nem az erdőben bolyong, hanem kuktának szegődik a szomszéd királyfi konyhájába. Nem passzívan várja a megváltást, hanem aktív. Mindig is foglalkoztattak az erős női karakterek; ezek vizsgálata közben óhatatlanul önmagamra is reflektálok: hol tartok, milyen feladatokkal és akadályokkal nézek szembe. A mesék hősnőiben gyakran saját dilemmáim, félelmeim vagy éppen erőforrásaim tükröződnek vissza. Amikor tehát egy ilyen alakot formálok meg színpadon, a történet nemcsak szakmai feladat, hanem személyes utazás is számomra. Bizonyos értelemben ez a munkafolyamat a saját meseterápiám: lehetőség arra, hogy a mesén keresztül magamat is jobban megértsem, és új szempontokból lássak rá a saját utamra.

Mi az, ami erőssé teszi ezt a lányt, ami megmenti attól, hogy elbukjon?
Kuthy Ágnes: Számomra különösen fontos volt, hogy olyan női alakot mutassak be, aki igazságtalan helyzetbe kerül, mégis képes egyedül végigjárni a saját útját, és a történet végére megtalálni a boldogságot. Nem mások segítsége által jut előre, hanem a saját munkájával, képességeivel és kitartásával. Minden helyzetben megőrzi önazonosságát. A karakter ereje nem külső hőstettekből fakad, hanem belső tartásból, erkölcsi stabilitásból és abból az önteremtő útból, amelyet végigjár. A mese kulcsa, hogy a lány soha nem adja fel alapvető értékeit. Akkor is önmaga marad, amikor az apja igazságtalanul elűzi, és akkor is, amikor új környezetben kell helytállnia.



Mennyire határozta meg az írást a rendezői koncepció?
Kolozsi Angéla: Az első perctől kezdve együtt gondolkoztunk Ágival, már a meseválasztásba is bevont. Jó, ha alkalmazott társművészként a kezdetektől együtt tudunk haladni a rendezői elképzelésekkel. Írás közben sok mindenre kellett figyelnem, többek között szem előtt kellett tartanom azt a képi világot, ritmustechnikát, ami alapján Ági elképzelte az előadást. A beszélgetéseink nyomán csináltunk egy vázlatot, ebből írtam egy verziót, amin aztán időről-időre változtattunk. Munkánkat Dobák Lívia dramaturg pontosította lényegre törő meglátásaival. Javaslataitól letisztultak a karakterek és a viszonyrendszerek: minden logikussá és átláthatóvá vált.

Mi foglalkoztatott a történetben?
Kolozsi Angéla: Az, hogy egy szülői tévedés ellenére, hogyan lehet talpon maradnia egy gyereknek a világban.

Milyen fázisai voltak a mese dramatizálásának? Hogy kezdtél neki az írásnak?
Kolozsi Angéla: Ha megvan a vázlat, a karakterek, a viszonyrendszerek, ráadásul tudom, hogy ki fogja játszani az adott szerepet, akkor már szinte gyerekjáték az írás. Itt most ez történt. Ági alapvetően a társulatban gondolkozva választott mesét, úgyhogy munka közben láttam magam előtt a színészeket, ettől sokkal könnyebben ment minden. Rég éreztem annyira jól magam írás közben, mint most.

Meséket írsz és dramatizálsz, ugyanakkor színészként, rendezőként is jelen vagy egy-egy előadás létrehozásakor. Mennyire határoznak meg ezek a különféle szerepkörök írás közben?
Kolozsi Angéla: A színészi agyam folyamatosan működik, de a rendezői agyam is be-bekapcsol. Utóbbival ott bukom le, amikor a párbeszédek közé olyan instrukciókat írok, amikből nyilvánvalóan kiderül, hogy hogyan is képzelem az adott jelenet megvalósítását. Tehát rendezek, ahelyett, hogy írnék. Ha viszont jó írói állapotban vagyok, akkor az elképzeléseimet a szövegbe sűrítem – ilyenkor az elkészült írás instrukciók nélkül is áll a lábán, és sokféleképpen működtethető.
Kuthy Ágnes: Angi rendkívül színészbarát alkotó: a kisebb, háttérben maradó szereplőknek is részletes, árnyalt sorsokat ír, hogy a színészek valódi kapcsolódási pontokat találjanak a figuráikhoz, és örömmel dolgozhassanak a szöveggel.
Kolozsi Angéla: Az ember alapvetően igyekszik használható mondatokat írni a színészeknek, de a munkafolyamat kezdetekor Ági kifejezett kérése volt, hogy minden színésznek közel azonos fajsúlyú megjelenése legyen. A szövegkönyv első verziójában ezért az összes karaktert részletesen kibontottam. A szöveg azóta többszöri húzáson esett át, és egyes szereplők a végletekig csupaszodtak, a karakterek mégis megmaradtak: a színészi játékba beépül az is, ami szövegszinten már nincs jelen az előadásban.

Szinte már állandónak mondható az az alkotógárda, akikkel időről-időre együtt dolgozol Ági. Tudtok egymásnak még meglepetést okozni?
Kuthy Ágnes: Persze, folyamatosan szükségünk van inspirációra egymás felől. Angélában azt szeretem, hogy színes, ízes nyelvet használ, és a versei játékosságot visznek a szövegbe. Az általa írt jelenetek tele vannak olyan elemekkel, amelyeket a gyerekek azonnal megszeretnek, ugyanakkor finoman jelen van bennük az az irónia és bölcsesség is, amely a felnőtt nézőket szólítja meg. Íróként pontosan érzi a gyerekek befogadói ritmusát, és mesterien építi egymásra a humoros, lírai és drámai rétegeket. Hihetetlenül izgalmas olvasni, amit ír, és mindig új szempontokat hoz be a próbafolyamatba.
Ákossal (Mátravölgyi Ákos, díszlet- és jelmeztervező) azért szeretek dolgozni, mert rendkívül tisztán gondolkodik vizuálisan. Munkájában következetesen stilizál, nem illusztrálja a történetet, hanem olyan képi világot teremt, amely önállóan is dramaturgiai jelentést hordoz. Az előadás egyik helyszíne például egy konyha, ahol egyetlen konkrét étel sem látható, csak lábasok: ez a letisztult forma egyszerre jelzi a tér funkcióját és teret hagy a játék képzeleti erejének. A királyi udvar megjelenítése különösen nagy kihívás; mindannyiunk fejében él egy fényűző, idealizált kép erről a világról, Ákos pedig mindössze három asztallapot tervezett nekem. Így olyan feladatokat állít elém, amelyek folyamatosan frissen tartanak, és mindig új rendezői megoldások felé mozdítanak.
Czappával (Czapp Ferenc, zeneszerző) tavaly a békéscsabai bábos drámaíró versenyen dolgoztunk először együtt. Benne azt értékelem, hogy rendkívül érzékenyen reagál az instrukciókra, ugyanakkor jelentősen túllépi azokat: a zenei gondolkodása gazdagabb és merészebb, mint amit én elsőre elképzelnék. A zene nála nem háttérelem, hanem önálló réteg, amely ritmust, tónust és érzelmi mélységet ad a jeleneteknek. Mindezen felül lenyűgözően gyorsan dolgozik, ami egy bábszínházi próbafolyamat feszes tempójában felbecsülhetetlen érték.

Írás és a rendezés közben mennyire tudtok figyelni arra, hogy az előadás az óvodás és iskolás korosztály számára egyaránt befogadható legyen?
Kolozsi Angéla: Elvileg mindig kellene figyelni rá, de amikor írok, már elsősorban a helyzetek kibontására szoktam koncentrálni. Még ha az előadásban nem is szerepelnek bábok, és ha nem is minden szöveget ért majd az óvodás tökéletesen, az erős formanyelv átviszi a történet tartalmát, az pedig leköti a gyerekeket.
Kuthy Ágnes: Az én cenzúrám a saját gyerekem; rajta tesztelem, hogy egy jelenet átmegy-e vagy sem. Rendezés közben, ahol csak lehet, igyekszem a játékosságra helyezni a hangsúlyt, mert a kisebb korosztály – különösen az óvodások– érzelmi és figyelmi struktúrája egészen másképp működik, mint a nagyobb gyermekeké vagy a felnőtteké. Ebben az életkorban a lírai, elmélyültebb jelenetek még nem feltétlenül képesek megtartani a figyelmüket. A gyerekeket a világ konkrét, közvetlenül átélhető, érzékekre ható mozzanatai kötik le: a mozgás, a ritmus, a játékosság, az ismétlődő minták, a humor és a cselekvések átlátható logikája.
A mostani előadás egyik nagy kihívása az, hogy stilizált térben jelenítünk meg karaktereket. A letisztult, jelzésszerű díszlet nem illusztrálja a helyszíneket és a cselekményt, ezért a gyerekek számára kevesebb vizuális kapaszkodót ad. Ennek következtében a jelenetek megértése és követése sokkal inkább a szereplők játékán, mozgásán, karakterjegyeinek egyértelmű megformálásán múlik. A feladatunk az, hogy a színészek által teremtett világ legyen annyira erős, színes és ritmusos, hogy a történet a minimalista térben is világosan kirajzolódjon a gyerekek számára.