Hogyan született a szövegkönyv első változata?

Író-dramaturgként többször kerültem olyan helyzetbe, hogy nem egy klasszikus dráma szövegén dolgoztam, hanem én magam hoztam létre új szöveget, sok esetben szakértők közreműködésével. Ezek a szakértők mindig olyan területen dolgoztak, amely a dráma központi témájához szorosan kapcsolódott. Közreműködésükkel, háttértudásukkal segítették azt, hogy minél életszerűbb és hitelesebb történet születhessen.

A De jó csak lenni! esetében szakértőként tekintek a kutatásban résztvevő óvodásokra és óvódapedagógusokra. Ez alkalommal az ő „aktív részvételükkel” született meg a szövegkönyv. 

Kiindulásképpen a kutatási eredmények és alapvetések megismerése után végigolvastam, néztem, hallgattam az összes dokumentumanyagot, amelyet a résztvevő óvodák a kutatók rendelkezésére bocsátottak. Érdekes, hogy ezek nagyrészt mind szöveges anyagok voltak, a szövegkönyv összerakása tehát nem a vizualitásból, hanem a verbalitásból indult ki. 

Már a kezdetekkor alkotói alapvetésünk volt az, hogy az óvodások szövegeit maximálisan tiszteletben tartjuk és dokumentumanyagként kezeljük, vagyis a szövegkönyv megírásakor a kutatás során rögzített szövegeken nem változtattam – pontosan úgy, ahogy egy dokumentumszínházi előadás szövegkönyve készül. 

Mégis, elengedhetetlen volt az, hogy „színházi szemmel” nézzek rá ezekre a szövegekre. Vagyis az alapján kellett válogatnom, hogy mely szövegek működhetnek színházi jelenetként. Tehát első körben kiválasztottam és szó szerint legépeltem azokat a szövegeket, amelyekben megtalálható volt valamilyen szituáció, mint a színházi jelenet alapja. 

Könnyen lehetett helyzeteket találni azokon a felvételeken és feljegyzéseken, amelyek a gyermekek szabad játékát rögzítették. Hiszen ez esetben nem más történik, mint hogy a gyermekek szerepeket vesznek fel és szituációkat, akár komplett történeteket játszanak el – ahogy ez a színházban is történik. 

Voltak azonban azok a típusú kutatási anyagok, amelyek az óvónők és gyermekek olykor spontán, de sokszor inkább irányított beszélgetését rögzítették. A dramaturgi munka ebben az esetben abban állt, hogy hogyan lehet ezeket a különösen izgalmas és a gyermeki jogokra alapvetően rákérdező és reagáló beszélgetéseket színházszerűvé tenni. Hiszen egészen másfajta pedagógia működtet egy óvódai foglalkozást, mint ahogyan egy színházi jelenet működik. 

Végül a kiválasztott szabad játék és irányított beszélgetés szövegeket kellett egymás mellé szerkeszteni, a szempont itt az volt, hogy éppen olyan laza asszociációval kapcsolódjanak egymáshoz a jelenetek, ahogy a gyermekek játszanak. Bármikor jöhet egy új ötlet, kezdődhet egy új játék (jelenet) vagy épp beleszólhat az óvónő a tevékenységbe. 

A jelenetek és a dráma szerkezetének kialakítása során egy óvónő és hat gyerek (három fiú és három lány) figurája rajzolódott ki. Minthogy a kutatásban ennél sokkal több gyermek vett részt, vagyis a különböző helyzetek és szövegek sokkal több gyermektől származnak, így az írói feladat ez esetben az volt, hogy a különböző megszólalásokat és viselkedési mintákat úgy adagoljam a hat szereplő között, hogy ebből lélektanilag hiteles figurák álljanak össze, akik nagyjából le tudják képezni egy óvódai csoport dinamikáját. Másrészt pedig a sokféle, a kutatási anyagokban rögzített óvónői attitűdből össze kellett gyúrni AZ óvónő figuráját, aki komplexen megtestesíti azt, amilyen az ideális óvónő. 

A szövegkönyv első változata tehát verbális lenyomata a kutatásnak, ezzel indultunk neki a próbafolyamatnak, amikor is a szövegek mögé, a mondatok közé kell rakni azt a nonverbális, vizuális és zenei világot, ami szintén a gyermeki gondolkodásmódot tükrözi. 

Róbert Júlia

író, dramaturg