Hírek
Feltöltve: 2022. április 28.
Április 10-én volt a bemutatója a Tengerlépő cipők című mesének a Vojtina színháztermében. Ennek kapcsán az előadás rendezőjével, Lázár Helgával, és a koreográfusával, Kovács Domokossal beszélgettünk.
Hogyan éltétek meg a bemutatót?
Lázár Helga: Általában szörnyűek a bemutatóélményeim, végig szorongok és elégedetlenkedem, frusztrál, hogy már nem tehetek semmit az előadásért. Nem tudom miért, de ezt a premiert viszont meglepően hamar elkezdtem élvezni.
Kovács Domokos: Végtelenül szomorú voltam, hogy a bemutatón nem tudtam ott lenni, de amikor utoljára láttam, akkor jó érzés volt. Azt éreztem, hogy már egyben van, csak finomítások kellenek, amik a bemutatóra majd pont összerendeződnek…
Az már az olvasópróbán is egyértelműen kirajzolódott, hogy két nagyon erős, de nagyon különböző nyelv alkotja a mese világát. Egy olyan lány története ez, aki ki akar szakadni az unalmas mindennapokból. Helga, erről mesélj kicsit.
L.H.: Két nyelv szövődik össze ebben az előadásban, az egyik egy sűrített kisreál, a másik pedig minden, csak nem az. Zsófi pont ettől a kisreáltól igyekszik elhatárolódni azáltal, hogy alakít magának egy eklektikus mesevilágot, ír magának egy saját mesét, amiben minden előfordulhat: almás deres pónilovak, trash mesefigurák, népmeseelemek, Babits – vers, stb.
Az utolsó nézésen elkezdtem kicsit önzőnek látni Zsófit, és ehhez képest nagyon fontos volt látni, hogy az, hogy belehelyezkedik Tóbiás világába, és ő menti meg a fiút a böjti banyától, az egy nagy empátiatanulás számára. Nektek mi a legfontosabb ebben a történetben?
L.H.: Most hogy ezt az önzőséget mondtad, azon gondolkodtam, hogy édes istenem, bárcsak lenne minden ember legalább ennyire önző. Számomra az, amit mondasz, inkább a saját magadért való felelősségvállalás. Szerintem el kell menni onnan, ahol megküzdeni nem tudsz a helyzettel, viszont tartósan rosszul érzed magad, mert különben csak sérülni fogsz. El kell menni, meg kell erősödni, aztán el lehet dönteni, hogy visszamész vagy sem. Elfutni önvédelemből érvényes dolog, viszont ez nem lehet egy minden problémára alkalmazott univerzális megoldás, mert akkor aztán semmibe nem fogsz beleállni az életben. A jelenet, amit te is említesz, pont azért egy kulcsjelenet számomra, mert ebben Zsófi végre beleáll abba, hogy akarja ezt a fiút. Mint ahogy utána abba is, hogy haza akar menni a családjához. Haza is megy, azt meg majd meglátjuk, hogy ott marad-e. Vagy hogy meddig bírja. (nevet)
K.D.: Nekem a legérdekesebb központi magja az előadásnak, hogy Zsófi milyen kapcsolatba kerül Tóbiással, de főleg a cipőkön keresztül saját magával. Ez nyilván abból is adódik, hogy az én munkám csak az előadás huszadik percében kezdődik igazán, onnantól viszont Fruzsival nagyon szoros együttműködésben vagyok. Számomra az eleje inkább egy rávezető az igazi történetre, de tudom, hogy ez a speciális helyzetemből adódik: nekem onnantól volt igazán dolgom, hogy Zsófi elindul otthonról, ebből adódóan a történet második felében mélyültem el jobban, ez is áll közelebb hozzám. A másik magyarázat szintén egy személyes sík: valószínűleg azért is számítom az utazástól a történetet, mert ismerve Helgát, tudom, hogy ez az egész neki nagyon személyes világ. Én őt akkor ismertem meg, amikor már elköltözött otthonról, amikor már úton volt. Érdekes összecsengés, hogy körülbelül onnantól kísérem Zsófi útját, ahol Helgával is találkoztam.

Helga, mesélsz erről a személyességről? Te a személyes vonatkozást már az olvasópróbán bevállaltad, fel is olvastál egy saját szöveget.
L.H.: Igen, de az azért nagyon fontos, hogy Zsófi családja nem az én családom, ezek teljesen más karakterek, szituációk, amiket Sári talált ki. (Gábor Sára, a szövegkönyv írója) Az alapérzés viszont, miszerint Zsófi egy olyan közegben van, ahol nem a saját meséjét éli, nem érik olyan impulzusok, amilyeneket ő szeretne, az abszolút a sajátom. Én egy kis falusi lakótelepen életem egészen 19 éves koromig, ami teljesen oké is lett volna, ha én nem vagyok ilyen dacos és mohó és nem akarok minden áron alkotással foglalkozni. Ami még rokon élményünk Zsófival az a világjárás vágya, kényszere, öröme, nyűge. A próbafolyamat alatt is ingáztam Budapest, Stuttgart, Lipcse és Debrecen között.
Nagyon szoros együttműködés van köztetek. Mikor lett számotokra egyértelmű, hogy ti ketten vagytok? És a Tengerlépőben mit szerettetek a másik munkájában, munkamódszerében?
L.H.: Számomra talán akkor lett egyértelmű, amikor megcsináltuk együtt az It depends-t, a szólóelőadásomat, amit Domi koreografált. Ennek a munkafolyamatnak az az érdekessége, hogy nem csak a bábot építettem a saját, akkoriban stuttgarti szobámban, hanem ott kezdtük el próbálni az előadást is. Szerintem soha nem felejtem el, amikor este tizenegykor fúrjuk be a bábot a mestergerendába, napszemüvegben, hogy ne hulljon a szemünkbe a vakolat. Előtte is dolgoztunk már együtt, nem is keveset, de én a bajtársias viszonyunkat innen származtatom.
És mit szerettek egymás munkamódszerében? Mert a próbákon láttam ezt a nagyon magától értetődő bizalmat köztetek. Nyilván ez most egy szembedícsérés lesz, de akkor is érdekel. Domi, te mit szeretsz Helga fejében?
K.D.: Alapvetően a gondolkodásmódját. Nagyon szeretem a stílusát. Egyrészt azt az esztétikai világot, amivel ő létezik, másrészt azt a gondolatiságot, amit az esztétikája tűpontosan tükröz. Nagyon érzékeny lelkivilágot ábrázol meglehetősen szikár módon. Izgalmas figyelni, ahogy egyre inkább felvállalja a törékenységet, és egyre inkább háttérbe szorítja a szikárságot, egyfajta egyensúlyra törekszik. A vele való munkában azt szeretem, hogy nagyon nagy lazasággal és könnyedséggel tud belemenni a folyamatokba, meg a szituációkba, nincsen túlstresszelés, hanem el meri engedni a dolgokat, és hagyja, hogy organikusan alakuljanak. Illetve amit te is mondtál, hogy nagyon nagy bizalmat érzek felőle az irányomba és szabad kezet kapok tőle: iszonyat felszabadító így dolgozni.
L.H.: Amit a Domi elmondott, tulajdonképpen fordítva is igaz. Mind az esztétikai világunk, mind az érzelmi medencénk elég hasonló és ez már egy jó bázis a közös munkára. Nem nehéz bízni a Domiban, mert nagyon jól szervezett és nagyon jól szervezi az embereket maga körül, nyugodtan és érzékenyen, de közben tűpontosan. A legkülönbözőbb helyeken és struktúrákban dolgoztunk már együtt, és valamiért tényleg minden társulat rajong érte (nevet): egyrészről nagyon figyelmes azokkal az emberekkel, akikkel dolgozik, és tiszteletben tartja az ő határaikat, de mégis valahogy rá tudja venni őket arra, hogy emelgessék egymást, kússzanak a földön, tigrisbukfencezzenek, stb. Inspirálja őket arra, hogy odategyék magukat és ezt jó nézni.
Mik voltak a legnehezebb és a legjobb élményeitek a próbafolyamat során?
L.H.: A legnehezebb a Világlépő koreográfia, tehát Zsófiék utazásának a folyamata. Hogy hogyan lesz ez a jelenet nem túl sűrű, de mégis érthető, beszédes, kerek, atmoszférájában erős... ez azért egy kimondottan küzdelmes pont volt. A legjobb része... ez ilyen freak-ség, bocsánat, de én egyszerűen rajongok mindenért, ami fel van akasztva (nevet). Minden egyes nap látni, hogy mennyi mindent tudnak csinálni a színészek díszlettel, a cipőkkel, az nagyon motivált.
K.D.: Nekem a Fruzsival való közös munka volt a legjobb. Az tényleg egyfajta csoda volt. Mi osztálytársak voltunk az egyetemen, és már az első félév első hetétől kezdve folyamatosan, nagyon szorosan együtt dolgoztunk. Az egyetem elvégzése óta is rengetegszer dolgoztunk együtt, viszont ilyen leosztásban, hogy ő játszik, én meg külső alkotó vagyok, még nem voltunk. Iszonyat jó és megható volt, hogy Fruzsi hogyan működik ebben az előadásban…

Nagyon precíz volt és lelkiismeretes.
K.D.: Csodálatosan játszik benne, iszonyat jól áll neki ez a szerep. És szakmailag is nagyon jó volt vele dolgozni.
L.H.: Bizony, és a társulat is az első pillanattól fogva partner volt abban, amit kértem tőlük. Van olyan próbafolyamat, amikor mindent nagyon racionálisan meg kell indokolni, hogy ez miért van így, az mért van úgy, és addig nem történik semmi a színpadon, míg azt én meg nem magyaráztam, de itt nem volt ilyen. Nagyon örültem annak a bizalomnak, amit a társulattól kaptam, jó volt ebben létezni.
A sokat emlegetett Fruzsi, Főglein Fruzsina, a Tengerlépő cipők főszereplője, aki vendégként érkezett a Vojtina Bábszínház társulatához.
A személyesség kapcsán Helga a következő szöveget olvasta fel az olvasópróbán:
Zsófi története kicsit a sajátom is. Ha nem is felel meg egyik a másiknak, számos és fontos egyezés van köztük. Az én gyerekkorom meghatározó alapélménye is az elvágyódás. Zsófi egy lakótelepi gyerek, aki attól nyűglődik, hogy nincs elég tere, nem éri semmi sem, ami számára élményszámba menne, viszont összezárva érzi magát a családjával. Én egy ezernyolcszáz fős faluban nőttem fel és éltem egészen az egyetemig. Aztán, miután nyakamba kaptam a hétmérföldes csizmát és léptem egyet vele Budapest irányába, a lendület Németországba repített. És azóta is boldogan élek, öt éve itt vagyok, és ha a boldogság-szóval csak a mesei fordulat kedvéért dobálózom is, mindenesetre jól megismertem a menés, a mindig mozgásban levés, a megállni nem tudás derűs és problémás oldalát.
Például: Sokat lehet látni így és ez a sok minden beépül. Kulturális szokások, gondolkozásmódok. Más helyeken én is mindig más ember vagyok, más-más szcenáriókban más karakterem látom. Különböző fényekben megtörik egy kompaktnak gondolt identitás, összepuzzlizódik belőle egy új. Talán egy kicsit hitelesebb én-montázs. Megmérettetnek egymással a dolgok: ami itt rossz, ott nem, amit itt jónak tartanak, máshol furának találtatik – nekem kell eldöntenem, hogy nekem mi a jó. Relativizálódnak az elvárások, nyűglődések, nehézségek. Könnyű lesz a nehéz is, milyen jó, el lehet potyogtatni út közben. Mondjuk néha olyan könnyű minden, hogy mintha nem is lenne semmi, ami a földön tartana. A nagy szaladásban nem érzem a talajt a lábam alatt. Mert a futásnak, a világjárásnak van ez a magányos oldala. A fáradságos, a küzdelmes, az elkeseredésben éppen hazavágyós, de magára utalt. A pionír. A nehézségtűrő. Vagy éppen nem tűrő. Fáradt. A kötődni csak önmagához tudó.
Azt hiszem, sokat kell menni addig, amíg az ember rájön: bár a világ gyönyörű és látni azt is az, az elszaladás viszont semmire nem megoldás. Csak úgy lehet jó nekünk, Kairóban, Kukutyinban, vagy éppen Kínában, ha megtanulunk közreműködni a körülöttünk élő emberekkel. Beleállunk dolgokba. Célokba. Konfliktusokba. Vágyakba. Felvállaljuk ezeket. Kiállunk magunkért – és másokért.
Színháztermi előadás: | 2.000 Ft / fő |
Játszószínházi foglalkozás: | 2.000 Ft / fő |
Vojtina családi bérlet (4 előadás) (felhasználható négy vasárnapi előadásra vagy játszószínházi foglalkozásra): | 5.000 Ft / fő |
Kedvezményes jegyár három vagy többfős családok részére:
Színháztermi előadás: | 1.700 Ft / fő |
Játszószínházi foglalkozás: | 1.700 Ft / fő |
Szeretne értesülni a legfrissebb
bábszínházi információkról?
Iratkozzon fel hírlevelünkre: