Hírek

Mit gondol, milyen témával, milyen formanyelven szólíthatja meg a 10 évesnél idősebb gyerekeket a bábszínház?

Szoboszlai Csaba: Úgy gondolom, a felső tagozatos korosztályt, főleg a 7–8. osztályosokat a kamaszkor különböző témáival érdemes megszólítani: barátság, szerelem, csalódások, a felnőttekkel való viszony mind-mind szóba kerülhet. Ami a technikát illeti, csak laikusként tudok nyilatkozni, de jómagam a maszkos játékot, tárgyjátékot részesíteném előnyben.

Bagosi Edit: Tematikában az önkeresés, önkép; korosztályi elfogadottság, szerelem, generációk problémája lehet a mérvadó. A formanyelv az elektronikus vizuális ingerekkel versenyeztethető, vagy épp azok ellenében menő.

Kis Gábor: Nagyon sok kortárs szöveg van, amelyeket érdemes volna színpadra vinni. Ebben a korban már a gyerek elég tudatosan keresi és formálja saját magát, tehát bármi is a téma, szükséges a gyerek ideálkeresésének vágyát kiteljesíteni. A formanyelv bábok szempontjából? Bármilyen bábtípus egy reális környezetben, díszletben. Egy megszólaló ruhadarab vagy játék; árnyjáték a szoba falán vagy ablakán; egy képzelt barát vagy entitás (szellem vagy halál) fentről lebegtetett marionettel vagy bármilyen más módon. Az óriásbáb is nyerő választás lehet, mert ez a korosztály biztosan nem ijed meg tőle, és látványos. A gyerekfilmes trendeknek (sok vágás, sok akció) való megfelelés, és az ellene való küzdelem is említést érdemel. Tehát a hős akciódús kalandjai mellett, azt ellensúlyozandó, legyenek olyan jelenetek, amelyek elidőznek egy problémánál vagy érzelmes résznél. 
Nagyon pártolnám az interaktivitást, akár a részvételi színház eszközeit is. Kérdés, hogy a tizenévesek között mekkora erre a hajlandóság, vélhetően változó.

Baranyai Norbert: Valószínűleg a bábjáték és az élőszereplős színházi előadás összjátéka lehet az, amit nem éreznek túlzottan „gyerekesnek”. Ennek a korosztálynak az irodalmi érdeklődése még a történetközpontú alkotásokra irányul elsődlegesen (nem véletlen, hogy a korosztályt megcélzó ifjúsági regények is ezt az igényt igyekeznek kiszolgálni). Kérdés, hogy az előadások célja a szórakoztatás vagy a problémafelvetés és -feldolgozás, mert ez alapján más-más jellegű témák kerülhetnek a középpontba. Érdemes esetleg figyelemmel kísérni a korosztálynak szóló kortárs ifjúsági irodalmat, mert mindkét irányvonalhoz lehet találni jó kiindulópontokat.

Bódis Zoltán: Kettős utat látok: mivel a gyerekek olvasási hajlandósága nagyon alacsony, ezért egy "népművelő" feladatot is fel lehetne vállalni: a középiskolai továbbtanuláshoz, az érettségihez kötelező olvasmányok igényes bemutatását, aminek tanárként nagyon örülnék. A színházi előadások nagyon sokszor a művészi önkifejezés - néha talán félreértett - eszméje miatt a klasszikus darabokat úgy alakítják át, hogy azok a gyerekek számára befogadhatatlanok: konkrét színházi előadásnál tapasztaltam, hogy se az elvont jelképiség, se az áttételes posztmodern utalások nem érintették meg őket.  A kisebb kamaszoknál ez még hatványozottabban jelentkezik. A bábszínház ehhez képest talán konzervatívabb, azaz a korosztály számára befogadhatóbb, mert a gyerekek maguk is inkább konzervatívak, nem szeretik az újítást, a nehezen érthető dolgoktól 14-15 éves korig idegenkednek, ami 17-18 éves korra alakul át. Sőt: csak olvasva alig értik a Csongor és Tündét, vagy a Bánk bánt, ám megjelenítve, értelmezett szövegmondással élményszerűen visznek magukkal valamit. Sokszor segít a magyarázó szerepét is betöltő narrátor. Arra is nagyon vágyakoznak, hogy minden "extra varázslat" nélkül csak "klasszikusan" megismerjék a klasszikus történeteket. Egy előadás kapcsán nagyon "sérelmezték", hogy a Hamlet miért nem klasszikus díszletek között került bemutatásra, miért "mai" ruhában ábrázolták a színészek az alakokat. Sokszor tényleg arra vágyakoznak, hogy a király király legyen, s ne valami más - erre bábszínházat nagyon alkalmasnak látom. 

A témával kapcsolatos kérdésre térve azt gondolom, hogy a kortárs nyelvezet, az aktualitások könnyebbé teszik a mostani gyermek- és ifjúsági irodalom műveinek a befogadását. Ekkor jó lehetőség nyílik akár arra is (amit a Vojtinában mindig örömmel látok), hogy megáll az előadás és valamilyen reflektív elem épül be. Ez témakörök szerint: szerelem, fiú-lány kapcsolatok (szinte mindig ez áll a figyelmük középpontjában, de nem szívesen beszélnek róla), szülőkhöz való viszony, barátság, önmagukkal kapcsolatos reflexív erők megjelenése.


Mit tart egy tizenéves legjellemzőbb jelenkori problémájának, életnehézségének? Mi az, ami leginkább foglalkoztatja ezt a korosztályt?

Sz.Cs.: Ebben a meglehetősen „túltechnicizált” világban talán a személyes kapcsolatteremtés és -ápolás nehézségeit emelném ki a már az előzőekben is említett „általános” kamaszkori problémák mellett.

K.G.: Az önértékelés, önismeret (a média idealizált képei, a kortársaknak való megfelelés, a felnőttek ellentmondásos elvárásai "ellen"), és annak kifejezése, vagyis annak kimondása, amit szeretnénk vagy amit nem szeretnénk. Ideálkeresés, hősök, akiknek a helyébe képzelheti magát. Valóság (jelenlevő világ, környezet) és a képernyő által felajánlott világ küzdelme. Miért alakulhat ki a képernyőfüggőség? Valóban jobb-e a valóságban jelen lenni? FOMO. Médiatudatosság. Likevadászat valódi elismerések helyett? Cyberbullying. A testi változások, a szexuális orientáció felfedezése, félelmek a felnőttség ezen hozadékaitól. Érzelmi hullámzás, önszabályozás. A kudarcok, a szorongás kezelése; nézőpont vagy szemléletváltás.

B.N.: Az egyik fő probléma vélhetően a sok irányból érkező (pl. szülői, iskolai, kortársi/baráti) elvárásoknak való megfelelés. Ezek az elvárások sok esetben egymásnak ellent is mondanak, ami bizonyára sokuk számára okozhat nehézséget. Ebből (is) fakadóan az iskolához, a családhoz és a baráti kapcsolatokhoz kötődő problémák lehetnek azok a kérdések, amelyek elsőrenden foglalkoztatják őket.

B.Z.: A kialakuló félben lévő öntudatuk türelmetlenné teszi őket (szülőkkel, tanárokkal szemben), időhiánytól szenvednek, mégis sok időt töltenek a digitális eszközök használatával. Ahogy tapasztalom a lányok inkább a kinézetükkel és az ebből fakadó önértékelési konfliktusokkal terhelt időszakot élnek át, a fiúknak nagy szenvedélyeik vannak (foci, számítógépes játékok). A fociból egy érdekes dramatikus és élet-probléma központú előadást kellene csinálni "csak fiúknak"? Mindenképp feszegetik a határokat, kifigyelik meddig lehet elmenni, s addig el is mennek. Már 7-8. évfolyamon nagy veszély a dohányzás, alkohol. Általában a pillanatnak élnek, ritkán vannak hosszú távú terveik. Sokszor látom, hogy különféle rövid filmeket, klipeket gyártanak: táncolnak, pózolnak (főleg a lányok), ugyanakkor egymást kínozzák, zaklatják, megszégyenítik mindenféle "gyártott képekkel", mémekkel. Ez minden évben végigvonul a gyerekek között, általában a 13-14 év között. 


Az a 10 évesnél idősebb gyerek, aki már nem feltétlenül tekint magára gyermekként, a bábszínházat viszont nagy eséllyel gyermekintézménynek találja, mivel hívható be mégis egy bábszínházi előadásra?

Sz.Cs.: Az általuk használt csatornákon keresztül, a fiatalság körében legnépszerűbb közösségi oldalakon érdemes közelíteni hozzájuk olyan „short” videókkal, kreatív képekkel, melyek tudatosítják, hogy a bábszínház nem csupán a kicsiknek való.

B.E.: Önmagától nem fog eljutni, szervezetten oktatási rendszeren keresztül tudom csak elképzelni.

K.G.: Nem tudom. Az élőszínházak leginkább úgy oldják meg, hogy kötelező olvasmányokat (Légyjó, Pálutcai), "híresebb", "kultikusabb" szövegeket (Óz, Aliz, Maugli) visznek színre, amelyekről köztudott, hogy "nem kisgyerekeknek vannak", mert pl. a Hamupipőke már "gyerekes", legalábbis a címre asszociálás ezt a megközelítést is előhívhatja. Nagyon sok olyan népszerű szöveg (amelyet akár már filmre is vittek) vagy film létezik, amelyeknél CGI nélkül a bábnak jó esélye lenne a színpadi megjelenítésre (pl. csodák; beszélő állatok esetében).

B.N.: Olyan témák, történetek színrevitelével, amelyek érdeklődést keltenek bennük. Ehhez viszont nagyon fontos, hogy figyelemfelkeltő módon legyen közvetítve számukra, hogy miről szól és milyen jellegű az előadás. Ebben nagy szerepe lehet a pedagógusoknak, ezért érdemes őket (is) tájékoztatni az előadás sajátosságairól, hogy aztán adekvát módon tudják ezt továbbadni, ajánlani a tizenéves korosztálynak.

B.Z.: Úgy tapasztaltam minden első sorban a pedagóguson múlik: ha van egy lelkes osztályfőnök, vagy egy lelkes magyartanár, aki viszi a hátán az ügyet, akkor át lehet tüzesíteni a gyerekeket, s szinte mindent szívesen megnéznek, ha egy számukra fontos felnőtt "velük van". Ehhez úgy lenne érdemes hozzáfogni, hogy legyen egy készlettár, egy olyan segédlet, amit a leterhelt pedagógusok viszonylag kis erőfeszítéssel tudnának alkalmazni, az előadás előtt előkészítésként, majd utána feldolgozásként. Önmaguktól úgy érzékelem, moziba sem járnak már túl sűrűn, színházba is alig, mindenképpen kell a pedagógus kezdeményezése. Nagyon szeretik a "projekt" jellegű feldolgozásokat: pl. az Egri csillagok kapcsán több osztályunk is elutazott Egerbe, s az ottani múzeumpedagógiai lehetőségeket kiaknázva alkottak képet a korszakról, s a könyvről. 
Az iskolában 12. évfolyamos diákokkal kipróbáltuk a "processziós színház " mintájára, hogy több teremre bontottunk szét egy mesét, s teremről teremre bontakozott ki a mese, s hét teremben hét próbát kellett kiállni: párosan mentek a diákok, s egyfajta beavatási játék volt a hét terem (mindenhol meseszöveg, zene és kapcsolódó kreatív feladat); itt az aktivitás és figyelem magas fokát lehetett elérni. Nem lehetett elbújni a tömegben, valamennyire mindenkinek személyesen be kellett kapcsolódni.


Mit tart pedagógiailag célravezetőbbnek: metaforákban, szimbólumokban fogalmazni ennek a korosztálynak, vagy azt, hogy konkrét problémákat direkten tárjunk eléjük?

Sz.Cs.: Szerintem ennél a korosztálynál jobb eredményt érhetünk el, ha direkten – vagy csak enyhébben képszerűen – tárjuk eléjük a mondanivalót.

B.E.: Mindenképp a konkrét, direkt verziót látom célravezetőnek.

K.G.: Azt gondolom, hogy mindkettőre szükség van. Leginkább azt látom működőképesnek, ha a reális, hiteles valóságegységekbe illeszkedik bele vagy egészíti ki egy másik világ, amelynek a rendkívülisége (extrém események vagy a mágia megjelenése vagy a tudományos fantasztikus kiegészítések) már egy csodás világ lesz, amely vagy amelynek bizonyos elemei (pl. éppen a központi probléma) természetesen a saját világunk tükörképe, felnagyítása, paródiája és/vagy szimbolikus mása. A konkrét probléma így egy másik nézőpontból is megvilágításba kerülhet, vagy több nézőpontból lehet megközelítve, vagy szimbolikusan jelenhet meg.

B.N.: Valószínűleg a kettő jól eltalált aránya lehet a leginkább ideális. A képek, szimbólumok közvetítettségét, példázatosságát nem biztos, hogy tudja/jól tudja dekódolni a célközönség (vagy legalábbis annak egy része), viszont a túl direkt ábrázolás didaktikussá teheti az előadást, ami a művészi nevelés szempontjából sem szerencsés.

B.Z.: Tíz-tezenötéves korban a fiúknak inkább a direkt közlés a szerencsés, lányoknak jobb a metaforikus megközelítés. Ez 16-18 évesen kiegyenlítődik. A szimbolikus nyelv jobban megmarad, de nagyobb rákészülés kell: a megértésért/megérzésért meg kell küzdeni, fontos lehet az előkészítő, vagy utólagos értelmezői támogatás. 
Azt tapasztalom, hogy a direkt szövegekhez könnyebben tudnak kapcsolódni, de érzékennyé téve őket szívesen sajátítják el a szimbolikus látásmód elemeit. Akár egy előadáson belül is lehet váltogatni ezeket a közlésmódokat, vagy egy direktből induló szimbolikussá váló beszédmód is segíti ezt a nevelődést.