Hírek

Csikkzsebemben meglapuló, gonosz kis ördöggel ültem a be a Vojtina Bábszínház nézőterére január 31-én - vajon mivé lesz a magyar népmese, A só színpadi adaptációban? Az előtéri mókás tacepao-n látott standfotók alapján meg is tárgyaltuk egy ismerőssel, hogy itt senki ne várjon bábszínházat. De akkor mi lesz? Már az elején kiderült és eldőlt, hogy itt virtigli színházi előadásban részesülünk. Mégpedig olyanban, ami erősen a vizualitásra, parádés mozgásra, táncra épül, s a gyermekember színházlátogatóvá nevelése gondolatkörében gyökerez.

Bámulatos Balabán udvara - köszönhetően Mátravölgyi Ákosnak - szép és letisztult látványvilág. Fékezetten „királyos”, rafináltan szabott, a játékosok jellemét, mozgását dicséretesen támogató jelmezek, visszafogott környezet, ahol minden elem patikamérlegen kiszámított hangsúlyt kap. Már itt feltűnik egy-két villanás a rendező (Kuthy Ágnes) koncepciójából – az ígéretesen guruló pulpitus, a kerengeni képes lépcső. A zenészek elejétől fogva „belesimulnak” a történésbe, miközben válogatott futamokkal - néha csak pár akkorddal – pazar, akusztikus tálcára emelik a játékot.
A jelenet végén pengeélesen hangzik fel az ostobán konok, leforrázóan megfellebbezhetetlen elutasítás: a legkisebb királylánynak minden jogtól fosztva el kell takarodnia a birodalomból. Csak azt a keveset viheti magával, ami legbennebb benn van: a tudást és tiszta jószívűségét.

A következő jelenetben egy konyhába látunk be, ahol gordonremzis öltözetekben, boküszd'Oridéző modorban folyik a sütés-főzés. Az öltözetek itt is „mesések”, a „látványmérnöknek” köszönhetően a néző érezheti, hogy csupán egy másik országban, de mégsem egy másik évszázadban vagyunk. Most jövünk rá, hogy mire jó a három, görgős lábú asztal, amelyikben, amelyiken, amelyik mellett Barta Dóra koreográfiájára felpörög az élet. Kimódolt harmóniában, taktra pontosan repülnek a láboskák, a fazekak, a fedők - vörös foltként kavarognak a díszletben. Köztük, alattuk, velük úsznak, csúsznak, megtervezetten bukdácsolnak (!) a szereplők. Lázas munka – perecsütés – folyik pazar zenére. Észre sem vesszük, hogy egyúttal munkaharc tanúivá váltunk, melynek egy a célja: ki legyen a főnök a konyhában. A több szálra kibontott mese szitáján át látni a mában a tegnapot, ha a közönség gondolkodni akar (s ha tud ebben a finoman felpörgő fergetegben) megláthatja e tegnapban a rémületes jövőt...

De!
Az előadás ütemesen megy a kifejlet felé, a faltól falig hosszú, terítetlen fehér asztalig, Múltatjelentő Bámulatos Balabán és MagaaJövő ifjú király mindent eldöntő dejeuner-jére ...
A továbbra is dicséretesen tisztuló dizájn, a mintaszerű, itt-ott puskaporos párbeszédek, a visszaköszönő kulcsmondatok – „én az elején megmondtam” -, vagy a legjobb musical szintű táncok finom hálója magasban tartja az előadást és őszinte tapsra készíti elő a közönséget.

Nem hittem volna, hogy slágerbe lehet egyáltalán bugyolálni a nátriumklorid (tudod... a só) szót! De úgy, hogy a zömében fiatal, kémiaórával még nem mérgezett közönség hosszan tartó tapssal kísérje, azt végképp nem. A kistini-korú nézők – akik példás figyelemmel mentek együtt, alkalmanként a muzsika hátán száguldottak a történettel – kifelé menet már zajosan ismételtek pár pazar mozdulatot – shitty -, idézték a látottakat.

Három nyílt színi taps... nem semmi. Kolozsi Angéla egyébként sem fukarkodott az elmésnél elmésebb szófordulatokkal, amihez Kuthy Ági és Barta Dóra hiteles játékosvezetést társítottak Czapp Ferenc és társai – soha eléggé nem dicsérhető - élő, élettel teli zenéire. Nagy Viktória, Hajdú Péter, Kiss Gergely Máté, Reschofsky György emlékezetes percekkel ajándékozták meg, s a társulat különösen egységes élményben részesítette az aznapi szerencséseket.

A gonoszkodó kisördög már a legelején elbujdokolt a csikkzsebemből ...

Szentirmai László