Hírek

Február 12-én tartjuk a Mese a madárfészekről című előadás bemutatóját, melynek rendezői Lehőcz Zsuzsa és Takács Dániel. Habár Zsuzsi és Dani maguk is bábosok, és többször dolgoztak már bábszínházunkban, rendezőkként most először jegyeznek egy produkciót a saját társulatukon kívül. Ezért interjúban kérdeztük a hamarosan bemutatandó történetről, annak világáról, és arról, hogy milyen kihívásokkal találkoznak első hivatalos rendezésük kapcsán.
Danival és Zsuzsival korábban is olvashattatok interjút oldalunkon, ahol megismerhetitek szakmai motivációjukat, miből inspirálódnak, milyen sokszínű a szakmai repertoárjuk. A Dobronka cirkusz, világszám! című előadásuk 2020-as vendégjátéka kapcsán készült interjút itt olvashatjátok.

Mit jelent, miről szól nektek a Mese a madárfészekről című történet?
Lehőcz Zsuzsa: Több rétege is van a mesének, ami fontos helyzetekre világít rá. Számunkra az egyik legérdekesebb motívum az, hogy a terveinket és a vágyainkat mennyire tudjuk elengedni vagy megváltoztatni, amikor hirtelen megváltoznak a körülmények. Tragédiának éljük-e meg, ha valami, amit elterveztünk nem jön össze, vagy ki tudunk-e találni egy új forgatókönyvet, ami lehet, hogy jobban sikerül, mint az eredeti. Ez egy teljesen hétköznapi helyzet, amivel mindannyian - felnőttek és gyerekek egyaránt - elég gyakran találkozunk. Nagyon fontos motívuma a mesének a figyelem: mennyire figyelünk egymásra - hiszen ez teremti meg a békés együttélés alapját. Attól igazán szép és működőképes a világunk, hogy sokfélék vagyunk benne. Ezért sem szabad bántanunk a nálunk gyengébbeket, mert nélkülük szegényebb lenne a saját életünk. 

A szövegkönyv egy afrikai népmese, Az asszony meg a madár című történet alapján készült, amiben egy asszony kivágja egy fának a törzsét, elpusztítva ezzel a rajta lévő madárfészket. A madár, hogy együttérzésre és belátásra tanítsa meg az asszonyt, elrabolja tőle gyermekét. Ezáltal képes belátni korábbi tetteinek következményét. Mi áll a ti mesétek középpontjában?
L. Zs.: A mi mesénk középpontjában a főszereplő, az asszony belső útja áll az elvakult és önző akarástól a belátásig és a figyelemig. Ezért az eredeti mesét kiegészítettük egy utazással a madarak birodalmába, ahol az emberasszonynak helyt kell állnia az ő világukban, hogy megérezze a madár-lét nehézségét és empatikussá válhasson. Így érdemli ki, hogy visszakaphassa a kisfiát.

Egy korábbi interjúban azt mondtátok, hogy érdeklődtök a fizikai bábszínház iránt. A próbákat nézve ez a forma ebben az előadásban meg tud mutatkozni. Ti mit gondoltok erről? Ez cél volt az előadás formanyelvének kitalálásában?
Takács Dániel: Ebben az esetben nem volt kifejezett célunk, hogy a test nagy szerepet kapjon a kifejezésben. A formát az anyag hozta, mivel kétféle entitás szerepel a történetben: emberek és madarak. Az alkotótársakkal való beszélgetések során született meg az a forma, hogy a földhözragadt és behatárolt embereket síkmaszkokkal, a légies és törékeny madarakat pálcás bábokkal jelenítsük meg. Persze az ember nem tud kilépni abból a körből, ami foglalkoztatja; ehhez hozzáadódik az is, hogy a társulat nagyon jól mozog, úgyhogy használjuk a fizikai színház elemeit az előadásban.

Nagy hangsúlyt kap az előadásban a mozgás. Milyen mozgásvilág, és milyen zenei atmoszféra lesz a produkcióban?
L.Zs.: Az előadás első fele maszkos játék, így nagy jelentőséget nyer a testtel való kifejezés. A második részben pedig az anya bunraku báb alakban keresi a fiát az erdőben; ez a metaforikus tér is a színészek testéből jön létre.
T.D.: Az előadás zenei szövete egyrészt a szereplők érzelmi állapotát aláfestő motívumokból, másrészt a stilizált térben történő helyszínábrázolást kiegészítő atmoszférikus megszólalásokból áll. A hangulatok megteremtésében elsősorban a számunkra ismerős közép-európai, balkáni zenei tradícióból merítünk, amit megfűszerezünk a közép-afrikai balafonjátékra utaló melodikus ütőkísérettel. A zenei szólamaink olyanok, mint a költöző madarak, átszelik a kontinenseket.

Rendezőként milyen kihívások vannak számotokra a próbafolyamatban?  
L. Zs.: Rengeteg a kihívás, egyre jobban tiszteljük a rendezők munkáját. Először is fontos feladat, hogy legyenek játékötleteink, hogy fogódzót adjunk a színészeknek, merre induljanak el, de hagyjunk teret az ő kreativitásuknak, mert mindig sokkal jobb ötletek születnek a próbán. Az is fontos feladat, hogy meg tudjuk fogalmazni a szereplők motivációját az egyes pillanatokban és felismerjük, hogy kinek milyen segítségre vagy információra van szüksége. 
T.D.: Aztán a próbákon kívül a rendező az, aki átlátja az egészet (vagy legalábbis megpróbálja), kézben kell tartania minden előadással kapcsolatos teendőt, tudnia, hogy mi hiányzik még (kellék, zene, stb.), kapcsolatot kell tartania a társalkotókkal, és nem utolsó sorban jól kezelnie az időt, hogy mindenki komfortosan érezze magát a produkcióban. 
Ebből a szempontból egyrészt stabil alapot nyújt a Vojtina jól működő és odaadó stábja, másrészt nagy biztonságot jelent az érzékeny és tapasztalt alkotócsapat Boráros Milada íróval, Veres András dramaturggal és Boráros Szilárd tervezővel, akik a saját klasszikus feladatkörükön túl holisztikus módon tekintenek az előadás egészére.

Milyen élmény együtt dolgozni a társulattal, mind szakmailag, mind emberileg?
L. Zs.: Felemelő! Nyitottak, együtt gondolkodnak - a saját szerepükről és a nagy egészről is-, tele vannak ötletekkel és magas színvonalon teljesítik a feladatot, ami a mozgást, a színészi játékot, a bábmozgatást illeti. 
T.D.: Odaadással és érdeklődéssel dolgoznak és már most látszik, hogy nagyon izgalmas előadás születik meg a kezeik között. 

Mit gondoltok, miért fontos ezt az előadást napjainkban bemutatni?
L. Zs.: Gyerekként is, felnőttként is hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy amit mi akarunk, az a legfontosabb, foggal-körömmel ragaszkodunk az elképzelésünkhöz vagy a vágyunkhoz. Ez a mese megmutatja, hogy lehet más szemszögből is nézni a dolgokat. Az empátia és az odafigyelés fontosságára tanít, ami szerintem nagyon fontos és egyre fontosabb. 
T.D.: Másrészt pedig úgy véljük, hogy azt a gondolatot, hogy meg kell óvnunk a minket körülvevő élővilágot, a felnövekvő generációknak idejekorán el kell sajátítaniuk.