Hírek

A szeptember 17-én bemutatott játszószínházi előadásunk, A csudakard története egy 2003-ban megszületett játék felújítása Láposi Terka rendezésében. Az új szereposztás szerint Magi Krisztina a történet előadója, muzsikus társa pedig társulatunk egyik új tagja, Béke Csaba. Krisztát és Csabit a történet erejéről és a közönséggel való, játék közbeni párbeszédről kérdeztük.

Csabi, te újonnan érkeztél a Vojtina társulatába. Amikor hozzáláttál a munkához, mi volt az első benyomásod a történetről és a bábszínházi megvalósításokról?
 

Béke Csaba: Először a szövegkönyvet olvastam el, amibe azonnal beleszerettem. Tetszett a történet helye, ideje és jellege. Majd megnéztem korábbi előadások felvételeit, ami abban segített, hogy mit szeretnék a korábbi verzióból megtartani, és miben szeretnék eltérni attól. Az előadás eddig főleg népzenei gyökerekből táplálkozott. Én inkább a középkori, ősi, régi zene irányából jövök, és úgy gondoltam, hogy az előadáshoz is jobban passzolna ez az atmoszféra. Az volt a megérzésem, hogy ennek a mesének a miliőjében jobban működnének az autentikus, reneszánsz és középkori dallamok. Így szólal most meg az én áthangszerelésemben például a lant, ami az emberi hangszín és hangerő szintjén van, mondhatni ez a leghumánusabb hangszer. Szeretem pontosan eltalálni azokat a zenei motívumokat, amelyek szervesen szerepelnek az előadásban, megsegítik annak hangulatát. Ezen munkálkodtam egészen addig, amíg elégedett nem lettem. Nagyon kreatív próbafolyamat volt, folyamatosan inspiráltuk egymást Krisztivel.

A ránk bízott üzenettel türelmesen kell bánni-ez a történet üzenete. Számotokra ez mit jelent?

B.Cs.: Azt gondolom, hogy a csodának, amit az ember kap, annak küldetése van. Azonosulni kell vele, küldetésünkké kell, hogy váljon. A csoda nem a saját ragyogásunkról szól, hanem annak beteljesedéséért kell küzdenünk. Felelősséggel tartozunk érte, mert anélkül elpukkad, másrészt komoly dolgokat von maga után: meg kell védenem, konfliktusokat kell vállalnom érte, rengeteg próbát ki kell állni. Egyszemélyes csoda nincs.

Ezt hogy érted? 

B.Cs.: A csodának úgy kell beteljesednie, hogy a környezetünkben— legyen az kisebb, vagy nagyobb— szétáradjon annak öröme és hasznossá váljon más embereknek is.

Magi Krisztina: A csudakard története nagyon mély mese. Számomra arról szól, hogyha van egy küldetés, amivel születünk, azzal nagyon tudatosan kell bánnunk, tudnunk kell felismerni, hogy meddig tarthatjuk magunkban, mikor árulhatjuk el, mikor érkezik el a cselekvés ideje. A megőrizni tudás képessége itt nagyon fontos: hogy hogyan tudom megőrizni azt, ami rám bízatott. Ehhez csatlakozik az érettség és az érési folyamat is. Csak ha már megértünk a cselekvésre, akkor szabad elárulnunk a ránk bízott titkot és cselekednünk.

Kriszta, ez a te egyszemélyes játékod, melynek során több lehetőség is adódik a gyerekekkel való párbeszédre. Eddig milyen tapasztalataitok vannak?
M.K.: Nagyon megtisztelő, hogy én játszhatom ezt a mesét. Amikor ide kerültem 2003-ban, akkor volt az eredeti előadás bemutatója, Láposi Terka játékában. Majd az előadás színészi feladatát átvette Sőrés Rozka, most pedig én. A korábbi verzióknál is végig jelen voltam, lelkesedve és csodálattal figyeltem az előadásokat. Nagyon jó érzés most mesélni és játszani. Ez szorosan összefügg az előbb említett érési és érettségi folyamattal. Meg kellett érnem ahhoz, hogy most az én egyszemélyes játékom legyen A csudakard története.
A bemutató óta, a héten a legtöbb alkalommal sajátos nevelési igényű (SNI) csoportoknak játszottunk. Az egyik játék során enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékos csoport volt a közönségünk, 10-18 évesek. A tét az volt, hogy mennyire fogadják be a kérdéseket, lesz-e kedvük válaszolni, és meg mernek-e szólalni, vagy sem. Tegnap egy általános iskolából jött egy osztály, az ő esetükben azt lehetett érezni, hogy sokkal inkább nézni szeretnék az előadást, nem pedig válaszokkal bekapcsolódni. Nekem minden esetben az adott csoporthoz kell alkalmazkodnom, és annak függvényében alakítani a diskurzust, de úgy, hogy a közönség felé való nyitás soha ne menjen az előadás kárára, ne csonkítsa a történetvezetést. Több kamaratermi előadásunk fontos jellemzője a közönséggel való közvetlen párbeszéd, az előadásból való kiszólás, ezért lényeges kifejlesztenünk magunkban a széttekintő figyelmet.

B.Cs.: Nekem kifejezetten megható élmény volt az SNI-s közönséggel együtt lenni. Abszolút belementek a játékba, velünk jöttek és együttes létezés alakult ki. Intenzív érzelmi állapot volt, és azt éreztem, hogy feltöltöttük egymást. Volt, aki előadás után kijelentette, hogy ő királyfi szeretne lenni!

M.K.: Egyébként 2004 óta járnak hozzánk sajátos nevelési igényű gyermekek és gyermeklelkű felnőttek. Elképesztően nyitottak mindenre, ami velük és körülöttük történik, bátran és örömmel reagálnak. Ők általában olyan csoportok, akik nem feltétlenül mehetnének el bábszínházba, így pedig intézményi szinten jutnak el színházi élményekig.Mély és szeretetteljes pillanatokat éltünk meg eddig, és reméljük, hogy fogunk még!


Az interjút Oláh-Bebesi Bori készítette.