Hírek

Kezdjük a legizgalmasabb kérdéssel! Több mint 10 éve ismerünk dramaturgként, íróként, díjnyertes mesekönyvek szerzőjeként. Hogy kerültél most a rendezői székbe?

Boldizsár Ildikó Mesék a felnőtté válásról című kötetében akadtam rá az Óriásölő Margaret című ír népmesére, ami nagyon felvillanyozott. Rögtön arra gondoltam, hogy a hősnő karakterét milyen jól el tudná játszani Nagy Viktória Éva bábszínész. Ahogy tovább gondolkodtam, eszembe jutott, hogy ezt a történetet nagyon jól össze lehet mixelni egy másik népmesével, amelynek a főszerepe remekül illene Schneider Jankóra. Asbóth Anikónak, a Vojtina igazgatójának ezt az előadásötletet megemlítettem egy beszélgetés alkalmával, akkor már kifejezetten a Vojtina adottságaival továbbgondolva: zenekarral együtt és harmadik szereplőnek Nagy Mónikát elképzelve... Anikónak tetszett a felvetés, meg is beszéltük, hogy megírom a szövegkönyvet. Ő már korábban többször is kapacitált arra, hogy próbálkozzak meg a rendezéssel, és ezúttal kiélesedett a helyzet. Ahogy mondta, az én fejemben megvan a teljes koncepció, tehát itt a remek alkalom. Én pedig beleugrottam a mélyvízbe. Azt tudni kell, hogy korábban rendezőnek készültem, a gimnáziumban, ahová jártam, több darab is készült az én „rendezésemben”. Ezért a Színművészeti Egyetem rendezői szakára is felvételiztem – de a lehető legjobban alakult úgy, hogy oda nem vettek fel. A későbbi, színházi munka tökéletesen bebizonyította, hogy én dramaturg vagyok, azon belül is író típus. Persze azért a dramaturgok között is előfordul, hogy tesznek egy-egy kitérőt más színházi területre, ha egy előadás gondolata annyira felcsigázza őket. Ebből akár pályamódosítás is lehet – én egyelőre kirándulásnak fogom fel a történteket.


Említetted, hogy a Nagy Viki – Schneider Jankó páros volt meg először a fejedben. Kötődsz hozzájuk, mint alkotótársakhoz?

Nemcsak hozzájuk, de az egész Vojtina Bábszínházhoz. Itt született az első dramaturg munkám még főiskolásként Kovács Gézával (Égen-földön mese, 2007), Kuthy Ágival is emlékezetes előadásokon dolgoztunk itt együtt (Kis December király 2009, Hamupipőke, 2011). Ezek az én pályámon is jelentős pontok, fontos állomások. Nagy Viki évfolyamtársam volt az egyetemen, nagyon szoros munkakapcsolat volt az osztályaink között. Jankót pedig elsős koromban ismertem meg, akkor ő már végzős volt. Nagy Mónikával, aki az Óriásölő Margaret harmadik szereplője, szintén több közös munkánk volt itt, a Vojtinában. Jól ismerem tehát őket, engem az utóbbi időben pedig kifejezetten az izgat, hogy konkrétan színészeknek írjak szerepeket. Olyan szerepeket, amelyek jól állnak nekik, vagy valami közük van hozzájuk.


Órisölő Margaret: kicsit vad ez a cím. Még akár meg is rökönyödhetünk rajta…

Ez magának az ír mesének a címe. Nekem is eszembe jutott, hogy elég brutálisan hangzik. De nem változtattam meg, azért nem, mert ez egy hőstörténet. A Sárkányölő Sebestyén magyar népmese címe is hasonló. De sok mesében van szó „ölésről”, akár a címében is. Talán azért érzékenyebb a fülünk erre a címre, mert itt egy szép női név kapcsolódik egy alapvetően maszkulin cselekvéshez.


Hozzátettél-e valamilyen kortárs gondolatot, elemet a meséhez az előadásban?

Nagyon izgalmas, hogy ez egy több száz éve létező történet, amelyet több száz éve mesélnek kisfiúknak és kislányoknak. Kicsit álságosnak érzem, amikor arról értekezünk, hogy mennyire újkeletű trend a nemi szerepek felcserélése. Egyáltalán nem az, csak attól függ, melyik kultúrkörben vagyunk. Az angolszász, germán, viking történetekben sok a harcos hercegnő, akik fegyvert is fognak a kezükbe. De ott van Pallasz Athéné is. Persze sokan még így is rácsodálkoznak, hogy egy nő így is lehet hős.


Azonban Margaret történetét egy másik mesével is ötvözted.

Margaret az eredeti történetben is egy Simon nevű széplelkű királyfival találkozik, aki azonban kissé „tutyimutyi”. Én azt szerettem volna, hogy egyenlő felek kerüljenek össze. Ha Margaretnek harcos képességei vannak, akkor a fiúnak a művészibb oldala legyen erős. Meg is találtam a karaktert a Thomas, a rímfaragó című skót népmesében. Thomas a tündérektől kapja meg azt a képességet, hogy mindenről tud mesélni. Ez elindított egy gondolatot, ami által a történet kikerekedett.Utánaolvastam a kelta-angolszász mitológiának, és tudatosodott bennem, hogy ott a harcosokat ugyanolyan tisztelet övezi, mint a történetmesélőket. Egyik sem létezhet, nem maradhat fent a másik nélkül.


A bábok és díszletek gyönyörűen visszaadják a kelta kultúrkört látványban is. A zene azonban máshogy kapcsolódik be az előadás egészébe.

A látvány kapcsán Grosschmid Erik tervezővel tartottuk magunkat a kor ihletéséhez, klasszikus megoldásokat kerestünk. Erik csodálatosan ráérzett az én, kvázi tudatalatti elképzeléseimre. A zenében természetesen felmerült, hogy az ír népmeséhez ír népzene társuljon. Ezt egyetlen helyen meg is valósítottuk, egy tradicionális szertartást tradicionális dallam kísér. Inspirációs forrás volt Nagy Mónika gyönyörű énekhangja is. A zene egésze kapcsán azonban szerettem volna visszaadni azt a gondolatot, hogy Margaret tulajdonképp egy lázadó lány, mondhatnánk ma, hogy egy kicsit rocker. Az volt a cél, hogy a nézők, a gyerekek vagánynak tartsák a zenét, ezért abból indultam ki, nekem nyolc éves koromban mi tetszett volna. Ezt Teszárek Csaba zeneszerző nagyon jól megvalósította, a színpadon játszó banda pedig remekül eljátssza.


Aki kicsit is jobban ismer téged, észreveheti, hogy ebben az előadásban Te is „benne vagy”. De hol? A „hős” vagy a „storyteller” az erősebb?

A storyteller a triviálisabb, jobban ismert oldalam. Azonban főleg a kiskamasz énem van benne az előadásban. Az, aki rajongott a hőstörténetekért, a lovagregényekért és a Lovagregényért (a 2001-es kultfilm – a szerk.), a Mulan vagy a Pocahontas rajzfilmekért, vagy Az első lovagért, a Sárkányszívért.


Milyen problémára lehet gyógyír az előadás?

Látszólag az előadás egy „gendertudatos történet”, amelyben a nő viseli a nadrágot, a férfi pedig líraibb alkat. Margaretnek és Simonnak azonban ugyanazzal kell megküzdeniük: mások, mint amit a környezetük elvár tőlük. Az embernek – nemtől függetlenül – először a saját „másmilyenségével” kell rendbe jönnie, hogy másokhoz is tudjon kapcsolódni. Ez kamaszkorban különösen aktuális. Főleg ha valakit még bántanak is a többiek, ha azt érzi, hogy ő kívülálló, „nem normális”. Ez sokszor csak a környezettől függ, ha rátalál a saját közegére, minden rendbe jöhet. Persze nehéz megtalálni önmagunkat, elfogadni azt, hogy olyanok vagyunk, amilyenek.  A legtöbb gyereknek van ilyen korszak az életében. Erről pedig beszélni kell, sokat. Mindenkinek egyéni személyisége van. Nem kell beállni a tömegbe, vagy beállni a sarokba, hanem hajóra kell szállni, és felfedezni magunkat.


Már csak egy kérdés maradt. Ki vagy mi az az óriás?

Az óriás a történetben egy transzcendens ellenség. A színpadon is hatalmas alakként jelenik meg, aki félelmet kelt. A valódi óriás azonban belül van. Legalább egyszer az életben szembesülünk vele, és le kell győzni magunkban. Legyen az mások előítélete, legyen az a saját önbizalomhiányunk, kishitűségünk, egyéb szorongásaink. Ezeket legyőzhetjük mi is a saját életünkben.

Kiss Judit Erzsébet

Az előadás a Nemzeti Kulturális Alap és az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával jött létre.