Hírek

Minden gyerek szeret rajzolni. De hogyan lesz valakiből gyerekkönyv-illusztrátor?

Én talán egy kicsit a szokásosnál jobban szerettem rajzolni, és a mai napig „így is maradtam”. Természetesen a szüleim észrevették, hogy van tehetségem a rajzoláshoz, de nem forszíroztuk különösképpen a dolgot. Jártam szakkörökre, de majd csak a gimnázium után kezdtem „szakintézményben” tanulni ez irányban, az Iparművészeti Főiskolára (a mai Moholy–Nagy Művészeti Egyetem) nyertem felvételt.

A családotokban egy Oscar-díjas képzőművész is van: nagybátyád, Rofusz Ferenc A légy című animációs film alkotója.  Példaként állt előtted, amikor az animáció szakot választottad?

Gyerekként nem láttam Őt dolgozni, nem jártam sohasem a munkahelyén, de természetesen tudtam, hogy mivel foglalkozik, így tudtam arról is, hogy egyáltalán az animáció műfaja létezik. Ez biztos, hogy befolyásolt a továbbtanuláskor.

Sőt, a diplomázás után animációs filmkészítőként kezdtél dolgozni.


Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert a főiskola elvégzése után a Pannónia Filmstúdió Grácia Alkotócsoportjába kerültem. Itt nagy szabadságot élveztünk, mert a saját ötleteinket valósíthattuk meg, egyedi filmeket készíthettünk. Itteni, tízéves pályafutásom alatt – amelyben benne foglaltatik két gyermekem születése is – két film került ki a kezeim közül. 2003-ban fejeztem be az Arlequint melynek rajzait porpasztell-technikával készítettem, 2009-ben pedig A sellő és a halászt, ez utóbbit olajjal festettem.

Az animációs filmek jellemzően nagyon hosszú ideig készülnek.

Az Arlequinen intenzív alkotói munkával három évig dolgoztam. A halász és a sellőn hat évig, igaz, többszörös megszakítással. Az animációs filmek készítése komplex, és kissé magányos műfaj. A képi világ megteremtése mellett – amely nagyon időigényes munka, hiszen egy-egy filmhez 4-5000 kép megrajzolása is szükséges lehet – a filmkészítés része a dramaturgia felépítése, a zene megválasztása, a vágás, mely a film ritmusát határozza meg. A Pannónia Filmstúdióban volt operatőri segítségem, de minden mást nekem kellett megvalósítani. Nagy nehézség még az érdeklődés fenntartása is ennyi időn keresztül, hiszen az ember folyamatosan változik, és az alkotói folyamat elején és a végén akár teljesen más lehet a véleménye dolgokról.

Hogyan jöttek a könyvek az életedbe?



Nagy vágyam volt a könyvekkel való munka. Konkrétan nem kopogtattam be kiadókhoz, de pályázatok, kiállítások alkalmával igyekeztem megmutatni az ilyen irányú alkotásaimat. A Magyar Illusztrátorok Társaságába is felvételt nyertem. Majd a Csodaceruza Kiadó főszerkesztője kért fel az első könyvre: Schein Gábor Irijám és Jonibe című verses meséjének illusztrálására.

Ezzel le is tetted a „védjegyed” a szakmában, hiszen elnyerted Az Év Illusztrátora díjat 2010-ben. Eddig több mint 16 könyv született meg a közreműködéseddel. Vannak köztük egészen különlegesek is.

A Csodaceruzával készítettük egészen kicsi gyerekeknek a Samu-könyveket, melyekben nagyon kevés szöveg van. Tavaly jelent meg az Otthon című könyv a Vivandra gondozásában, mely úgynevezett silent book, azaz csak képeket tartalmaz, szöveget nem. E könyvműfajt már nagyon régen szerettem volna kipróbálni. A világ összes kincse (Csimota Kiadó) is különleges munka volt, hiszen ott a meseszöveg mellet zene is van.   

Nevezik a képeidet „álomszerűeknek”, „jellegzetes színvilágúaknak”, határozottan felismerhetőnek. Nem csupán illusztrációk, nem csak a szöveg kísérői, hanem önálló alkotásokként is értelmezhetők.

Szerintem minden illusztráció akkor érdekes, ha nem ábrázolja a szöveget, azaz nem azt jeleníti meg, ami le van írva, hanem hozzáad, egy új művészi élménnyel gazdagítja azt. Az utóbbi 10-15 évben már Magyarországon is ebben a szemléletben születnek a gyerekkönyv illusztrációk is, és nagyon jól működnek. Én nagyon hiszek a képek erejében, az asszociatív szerepükben. Ugyanakkor abban is, hogy fontos tudni, mit mutassunk meg illusztrációval a szövegből és mit nem.

Az utóbbi években bábszínházi produkciókban is alkotsz.


Nagy csoda, amikor a sík képek „megelevenednek”. Nagyon vágytam arra, hogy ebben a társas műfajban is alkothassak. Schein Gáborral szerettük volna, ha az Irijám és Jonibének bábos adaptációja szülessen, így felkerestük Bartal Kiss Rita rendezőt, akivel már korábban a Pocakmesében dolgoztam. Különös összetalálkozás volt ez, mert már Ritában is megfogalmazódott a könyv színházi adaptációjának gondolata. A pécsi Bóbita Bábszínház vitte színre a verses mesét.

Március 20-án nyílik a Vojtina Bábszínházban „Földön lebegők, égen járók” című kiállításod. Mit láthatunk az alkotásaidból?

A tárlat egyfajta rálátást fog adni arra, hogy mivel foglalkozom. Gazdag és sokrétű anyag megy Debrecenbe: lesz sok könyvillusztráció, valamint bábtervek és még több elkészült báb. Az animációs filmjeimből is láthatnak majd vetítést a kiállítás látogatói.