Hírek

Hogyan emlékszel vissza a bábszínházzal való találkozásra?
Nem egy pillanatként, hanem folyamatként volt megélhető ez a találkozás. Már általános és középiskolás koromban is minden érdekelt, amelynek a művészethez, és elsősorban az irodalomhoz volt köze: sokat mondtam verset, irodalmi színpadon léptem fel, énekkarba jártam. A Bethlen Gábor Közgazdasági Szakközépiskolában végeztem. Az iskola postaforgalmi osztálya közvetlen kapcsolatban állt a Postával, melynek volt egy Király Zsuzsanna elnevezésű ifjúsági klubja. Heti rendszerességgel részt vettünk a klub programjain, melynek szervezője és vezetője Szabó Tibor volt (az egykori Vojtina Bábegyüttes vezetője – szerk.), aki életem párja lett később. Ő általa kerültem be egy olyan körbe, amely elsősorban barátokból, hasonló érdeklődésű emberekből állt. Itt ismerkedtem meg Megyeri Bélával is (a Vojtina alapító tagja és a mai napig a társulat tagja – szerk.), aki a Ludas Matyi Bábegyüttesben játszott együtt korábban Tibivel. Az ő hívásukra érkeztem az 1975-ben alakuló Vojtina Bábegyüttesbe, melynek művészeti vezetője ekkor Giovannini Kornél volt.

Milyen út vezetett az amatőr létből a professzionálissá válásig?
1975-től 1981-ig működtünk amatőr együttesként, amelyet nevezhetnénk akár egyfajta szabadegyetemnek is, melynek központi alakja Kornél volt. 1981-től egy újabb korszak kezdődött az életünkben, amikor világossá vált számunkra, hogy a hétköznapi civil foglalkozásunk mellett nem tudjuk tovább teljesíteni azt a mennyiségű előadásszámot, amelyet elvárnak tőlünk. Minden hétvégén próbáltunk, és évente közel 120 előadást játszottunk. Érettségi után én egy évig dolgoztam a Korélettani Intézet titkárnőjeként, aztán a megyei KISZ Bizottság szervezési munkatársaként.
Az új korszak akkor kezdődött, amikor Kornélnak művészeti vezető állást, Tibinek, Bélának és nekem pedig színészi állást ajánlottak fel az ország első vidéken alakuló bábszínházában, a pécsi Bóbita Bábszínházban. Én ekkor héthónapos terhes voltam az első fiammal, nem akartam Pécsett szülni, ezért abban maradtunk, hogy csak Béla és Tibi szerződik a Bóbitába, én pedig majd a következő évadban fogom követni őket. Pécsett végül nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettük volna, ezért a fiúk egy fél év után visszajöttek. Úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk itthon folytatni a bábszínházat. Tibi távollétében Szász Zsolt vezette a munkát a Vojtina itt maradó tagjaival. Miután Tibor visszatért, újra ő irányította a közösséget.  
A professzionálissá válás feltételeinek megteremtéséhez Tibor megalapította a Pódium Egyesületet, amely az elsők között volt az egyesületek között az országban, és amely formai keretet biztosított az együttes működésének több más művészeti csoport mellett.
Előbb a KISZ székházában dolgoztunk, majd ezt követte a régi Kölcsey Művelődési Központ. 1993-ban a város hivatásos bábszínházává váltunk. Előbb a Darabos utcán béreltünk egy épületrészt, majd a Gambrinusz közben kaptunk egy helyet, – amely korábban Gyermek és Ifjúsági Házként működött – fenntartónk, a város jóvoltából 2001-ben pedig a Kálvin téren önálló épületbe költözhettünk. 

Változott-e a Vojtina koncepciója, hitvallása miután professzionálissá vált?
A Vojtina a kezdetektől fogva elsősorban a magyar hagyományokból, gyökerekből építkező, népmesékre és klasszikus magyar irodalomra épülő műsortervet valósított meg, mely azonban nem jelentett kizárólagosságot. Válogattunk más népek meséiből, illetve a nagy meseírók, gyűjtők írásaiból is. Akármihez nyúltunk azonban, a magyar nyelvnek mindig fontos szerepet szántunk.
1993 óta alapjaiban nem, de bizonyos szempontból változott a kezdetekhez képest a hitvallásunk. Az eltelt 20 évben, annak is első felében Szabó Tibor művészeti vezetése idején meghatározó volt Pap Gábor művészettörténésszel, illetve Láposi Terkával (a bábszínház jelenlegi igazgatóhelyettese, a játszószínház vezetője – szerk.) való találkozásunk.
Az a fajta organikus műveltség, amelyet Gábor képvisel, jelentős szemléletbeli változást hozott abban, ahogy a népmeséket értelmeztük, és ahogy színpadra alkalmaztuk őket. Ennek a látásmódnak a jelenvalósága napjainkban a játszószínházunk működésében továbbra is tetten érhető.
A nagyszínpadon ebben a szellemben megfogalmazott előadásokat olykor kudarcok, és meg nem értés kísérte. Nem mindig találták meg a maguk befogadói közegét ezek a produkciók. Ahhoz, hogy megértsük ezt a szimbolista színházi nyelvet, az előadások egy részében háttértudásra van szükségünk, amely azonban mai napig nem tudott beépülni az általános műveltségbe.
Ebben a programban több olyan előadás született, – mint például A szépen zengő pelikánmadár –, amely működött, mert az előadás rétegei világosan voltak kódolva a gyermekek és a felnőttek számára, a kollektív tudattalanra is képesek voltak hatni, és ezáltal megélhetővé vált mindenki számára. Az Attila című előadással sajnos már nem volt ilyen sikerünk. A darab üzenete és a megcélzott korosztály nem volt összhangban egymással.  

Most milyen koncepció alapján alakítod az évadtervet?
Továbbra is a népmeséket tartom az évadok törzsében a legfontosabbnak.
A játszószínház által képviselt út továbbvitele mellett figyelmet fordítok arra is, hogy a meséknek azt az üzenetét közvetítsük a gyerekek felé, amely segíti őket a mai életben való eligazodásban. Először egy olyan erkölcsi gondolatot fogalmazok meg, amit ma fontosnak érzek, és csak azután keresek mesét és alkotókat a megvalósításhoz.

Más erkölcsi mondanivalók mentén kell megfogalmazni ma az előadásokat ahhoz képest, mint amikor kezdtétek a pályát?
Nem a mondandók változnak, hanem azok súlypontozása és a konkrét színpadi megfogalmazásuk. A Tízparancsolat összefoglalja számunkra azt, hogy hogyan éljünk a földön. A tisztesség, a becsület, az adott szó szentsége, a másik ember tisztelete, a másság elfogadása, a hűség, a kitartás fontos fogalmak számomra. Azt gondolom, hogy az ember örök, nem ő változik, hanem a körülötte lévő világ. A mesei tartalmak alapgondolatát fogalmazzuk meg „újratöltve” formai eszközökkel, így kerülhetnek bele a műsortervbe, mondjuk olyan típusú történetek, mint az „Égen-földön mese”, melyben a népmesei elemek mellett a manapság egyre égetőbbé váló környezetszennyezés problémája kerül a középpontba. Ez a gondolat 1975-ben nem volt annyira a fejemben, mint ahogy ma van.
A forma és a súlypontozás mellett az interaktivitás szerepe is megnőtt. A szó szoros értelemben párbeszédbe kíván elegyedni ma a színház a nézőivel.

A Vojtina előadásainak alkotói névsorát végigtekintve, megfigyelhető, hogy egy-egy rendező jelenléte mennyire meghatározó bizonyos korszakokban. Az évad tervezésekor fontos szempont számodra, hogy kikkel dolgozol együtt?
Igen. Olyan alkotókat keresek, akik azonosulni tudnak azzal a filozófiával, amelyet képviselünk, azzal a képpel, amelyet kialakítottunk magunkról. Fontos számomra az is, hogy akikkel együtt dolgozom, azokkal „egy húron tudjunk pendülni”, azonos értékrenddel bírjunk, de az alkotói szabadságát mindenki megélhesse.

Véleményed szerint nevelnie, vagy kiszolgálnia kell a bábszínháznak a nézők igényeit?
Nagyon fontosnak tartom az érzelmi nevelést, lévén hogy elsősorban gyerekeknek játszunk.
Azok az előadások, amelyek egy értékrend nyomán születnek, állásfoglalásukkal segítenek a gyerekeknek jobban megérteni a körülöttük lévő világot, erkölcsi és viselkedési mintákat kapnak. Szolgálnunk kell a közönséget, de nem szolgaian. Szórakoztatnunk is kell, de formálni, alakítani is szeretnénk közönségünket. Mindemellett nem zárjuk ki a nézői reakciókat sem, fontosak a visszajelzések számunkra. Egy kérdőíves rendszert is kidolgoztunk ennek feltérképezésére, melynek tanulságait igyekszem mindig fontolóra venni.

Ha visszatekintesz a Vojtinában eltöltött évekre, mi az, amely a legnagyobb büszkeséggel tölt el?
Nem tudok „legekre” válaszolni. Talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy sikerült mindig olyan csapatban dolgoznom, akikkel kevés művészi kompromisszum megkötésével, de mégis – és ez a legfontosabb számomra –, emberi, jó kapcsolatokban lehetett együttműködni. Haraggal nem váltam el senkitől, hidakat nem égettem magam mögött, jó érzéssel tölt el, hogy visszajárnak hozzánk azok, akik valaha a Vojtinában dolgoztak.

Ha minden feltétel ideális lenne a bábszínház működésében, milyen változtatásokat tartanál szükségesnek?
A kapacitásunkra vonatkozóan azt érzem, hogy ennél többet nem kell, nem szabad játszani.
Szeretném, ha polarizáltabb tudna lenni a színház műsora, ha az életkori sajátosságokhoz még jobban tudna alkalmazkodni.
Több kisebb létszámmal létrehozott előadás is a vágyam, amelyhez viszont a 100-120 férőhelyes tér a kívánatos, aminek a kialakítása a nagyteremben kompromisszumokkal lehetséges. Az ifjúsági korosztály számára szeretnék több előadást és színházi nevelési programot.
Egy évadterv kidolgozásakor az is szempont, hogy a színészeimnek a lehető legjobban tudjam kamatoztatni a képességeit, a színház műsorterve nekik is kihívást és fejlődési lehetőséget kell nyújtson. Ennek érdekében különböző műhelymunkákat, képzéseket kellene sokkal inkább előtérbe helyezni, amely az évados és bérletes működési rendszerrel szintén nehezen összeegyeztethető, a pénzről nem is beszélve…hiszen az ideális feltételeket kérdezted.
Az is vágyam lenne, hogy bemutató kényszere nélkül, kísérleti előadásokat is létrehozhassunk, amelyeknél nem feltétlenül a siker, hanem a megtett út jelentené a fokmérőt.
Ami viszont a legnagyobb nehézséget jelenti egy bábszínház vezetésében az az évados kiszolgáltatottság és tervezhetetlenség. Alapvető következetlenség például, hogy a pályázatok, elszámolások esetén az éves és az évados költségvetés nem ugyanazt jelenti, nem fedik egymást.
Akármilyen problémákkal is kelljen megküzdeni azonban, a célom mindig is az volt, hogy egy fiatalodó társulattal tudjuk továbbvinni azt az értékelvűséget, amelyet eddig is képviseltünk, és ezzel a hírnevünket öregbítsük szerte a világban.